Balin („Bálin”)
Lelógó fül („ultramegacuki”, főleg, ha megy, és lifeg), csillogó, gyönyörű tisztaságról árulkodó, nevető szempár, mosolygós, bájos arc, brutálisan erős test és lábak, viszonylag sok izom és arthritis által sújtott ízületek.
Ő Balin kutya, Snörree legjobb cimbije. Ketten együtt olyanok, mint Stan és Pan, vagy Tango és Cash. Bud Spencer és Terence Hill.
Főleg estefelé kószálhattak együtt kedvükre felügyelet nélkül, Snörree behívható volt bárhonnan, Balin meg szegény már így is alig tudott menni, szóval messzire nem jutott soha. Kedvenc foglalatoskodásuk mindenki nagy örömére a „kakidombra” öntött komposzt ‘kimazsolázása’ volt… még jó, hogy a szar fagyott volt…..
Mivel Balin fénykorában szerintem a falka élén tündökölhetett, vagy fogalmazzunk úgy, ő volt a kakas a dombon, e szerepét minden nap szerette betölteni most is. Minden séta alkalmával, mikor elhaladtunk a kennelsor előtt, nem számított, mennyire is sántított, vagy volt lassú, büszkén kihúzta magát, teste összes izma megfeszült, izgalommal telítődve hörgött a többiek felé, melyre természetesen sosem maradt el a válaszreakció. Igen ám, de mikor egy 40 kg-s kutya teste összes izmát és erejét bevetve tör a kiszemelt célpontok felé, na ott aztán kapaszkodni kell a pórázba, de rendesen. Pláne, hogy az egész udvar egy masszív tükörjég-mezőt alkotott.
Balinnal ezért mindig hóláncban közlekedtem, mert akármilyen lassú volt is egy-egy séta vele, eljutni a lassú fázisba maga volt az életveszély.
‘Bosszizik‘ – mondtuk mindig.
Nem tudom, ki látott már szamojédeket egymás között, de az utolsó napok egyikén, amikor már csak lazítás volt, játék a kutyáknak, egy szempillantás alatt vérben úszott az udvar, a szamojédek ugyanis nem bírtak magukkal. Vérfagyasztó volt átélni, ahogy a szép fehér bundából egyszer csak vörös lett. Balin nem volt ott, de egy jó kis bandaháborúhoz nem is volt feltétlenül szükség rá, szétkapták ezek egymást Balin nélkül is.
Hiába volt meg, ki kivel összeengedhető az udvaron, még úgy is kialakult néha vita köztük, s bár felügyelet nélkül nem szabadott őket hagyni, csak akkor volt közös játék, ha egy ember legalább ott volt, és felügyelt, mégis megtörtént. Olyan gyorsan estek egymásnak, hogy mire észbe kaptunk, már csak a két vértől pirosló szamojédet láttuk egymáson, hovatovább, tetszett ez a kis csetepaté a huskyknak is, ők is beszálltak hát, és így, egy szempillantás alatt vált az udvar egy kisebb középkori csatát idéző vérmezővé. Nagy baja egyiknek sem lett, hiszen azért vastag bundájú kutyákról van szó, inkább maga a látvány volt ijesztő.
Nem mondom, hogy nem remegtem, mint a nyárfalevél, még rosszabb volt azonban, hogy másodpercek alatt kellett dönteni, mitévő legyen az ember. Észnél kellett lenni, hideg fejjel gondolkodni. Hangsúlyoznám, falkával még sosem dolgoztam így együtt, úgyhogy ez nekem is abszolút új tapasztalat volt. Rémisztően tanulságos.
Ezek a szamojédek édi-bédi ‘kismackók’, ártatlan tekintetükkel megbabonáznak… .
Titeuf 
Balin
Ühüm, ja…. Egyik percben édi-bédi, a másodikban pedig már eltorzult arccal vicsorít, mint a legfélelmetesebb ragadozók egyike. Az akiták sem túl barátiak, ha más kutyákról van szó – legalábbis az enyém nem volt az, nem bántott ő más kutyát, csak nem igazán csipázta, ha más kutya kóstolgatta -, de a szamojédek tán még rajtuk is túltesznek. Az sem igazán volt akadály, ha a kennel „falán” keresztül kellett agresszorkodni, megoldották.
Balin sajnos már nem örvend túl jó egészségnek, gazdái szerint csoda, hogy még él. Ízületi fájdalmai, daganatai vannak, mégis annyira vidám, annyira bohókás, és mókás személyiségű kutya, hogy öröm volt belenézni a csillogó, élettel teli kis szemeibe. A szeme Kaito kutyámé, és a lelke egy része is, tudom. Példát lehetne venni róla, hogy kell az öregkort méltósággal és derűvel viselni.
Balin…úgy ment, mint a kakas.
Ha hang gif létezne, most ide beszúrnám még az öreg Darth Vader maszkos fújtatását is, hiszen szegénynek még az orrával is volt valami probléma, így általában röfögő hangot adott, és felnőtt férfiakat megszégyenítően horkolt.
Általában a reggeleim úgy indultak, hogy gyors felöltözés, fürdőszoba, és már mentem is a konyhába, ahol ez a két fehér csoda, Sznörike és Balin már várt. Balin kaparva próbált ilyenkor felállni a padlóról, szegénynek a hátsó lába mindig kicsúszott, ám ez nem szegte túlzottan kedvét, tudta, kajaidő van…Sznöri meg….Ha úgy volt kedve, leereszkedett trónjáról, és ő is jó reggelt kívánt, ha nem…hát akkor konkrétan b***tt rám.
Balin napi edzése volt a legkönnyebb, mert ő már nem edzett. Egészségügyi sétákat toltunk, illetve, ami kényelmes volt számára, annyit ment, amennyit akart, ha visszafordult, visszamentünk. Szeretett a hóban feküdni, és csak szemlélődni.
Azt hiszem, hogy minden baja ellenére, ő egy nagyon-nagyon boldog öreg kutya, bár minden öreg kutyának ilyen élete lehetne.
Balin megpihen a felszereléseken… 
néha nem értettük, miért fekszik pont ott, ahol… 
finoman tudtomra adta, sétálna egyet…
Buran (két hónap telt el, míg rájöttem, hogy ő valójában nem Puran, ahogy én ejtettem, hanem Buran. Szóval nekem csak Puri marad.)
Buran, a rendőrtiszt. Kemény, masszív, csökönyös természetű kutya, „NICI maci” fejjel megáldva. Az egyetlen szamojéd, amelyik megkérdezte az idegrendszerem. Tesztelt minden nap. Csak reggel mehettem vele edzeni, mert délután háromtól a vacsorát várta, és nem mozdult, hátha lemarad. Ha viszont előbb indultam el, mint a többi kutya, akkor az volt a baja, hogy elszakadt a falkától, és ezért nem akart sétálni menni. Volt, hogy pusztán nem volt kedve, és akkor megállt. S ha ő megállt, akkor ő megállt. Megfeszülhettél te a póráz másik végén, cincálhattad a neked tetsző irányba, mint a cövek. Talán kétszer nyertem ellene a mentális hadviselés terén, abban sem volt azonban túl sok köszönet, végig éreztette ugyanis, hogy persze jön ő, mert én nyertem a csatát, de nem a háborút….minden létező dolgot megtett annak érdekében, hogy megbánjam, hogy én nyertem.
Persze, ez látszott a teljesítményünkön is. Személyes sértésnek vettem, hogy nem tudok vele hosszabb távokat edzeni. A szezon végére már odáig jutottunk, hogy mivel meg akartam felelni a gazdik elvárásainak, és javaslatainak, ezért szép lassan Buran diktálta, mikor és mennyit megyünk. Átvette az uralmat felettem. S mikor egyszer aztán 500 méter után megállt, mérgemből bevágtam a kennelbe, és közöltem a gazdikkal, hogy mától Buran nem sétál, csak akkor, ha én azt akarom. Hát nehogy már a kémény szálljon itt a gólyára, kérem. Még a saját akitám is tudta, mikor van vége a lóf**nak.
Megértették…
Szerethető kutya egyébként, minden este, mikor a szeretgetési idő volt, odajött és odabújt a lábamhoz, szóval nem volt ezzel gond, de dolgozni nehéz volt vele. Bonyolult személyiségű egy kutya, ez tény.
Viszont imádtam, amit ideje nagy részében csinált: háttal ülve figyelte a repülőket az égen. Csak azt láttad, hogy ül, és érdeklődve bámulja az eget, követi a repülőket, cikázik a feje jobbra balra… Nagyon édes volt. Mint egy kíváncsi gyerek.
Ő volt a négy senior közül az egyetlen, akit még komolyabban kellett volna szánnal edzenem, mert ő neki nem volt egészségügyi problémája. Ő ezt persze teljesen máshogy gondolta, mert rohadtul unta már, semmi kedve nem volt hozzá. Így, általában a mi szános edzéseink nekem voltak viszonylag kemény edzések, mert míg én toltam felfelé a szánt, és őt…. ő vidáman illegett-billegett. Persze, volt, mikor húzott, ne vegyük el az érdemeit. Nem sokszor, de lefele például egész jól siklottunk.
Egy kutyával egyébként nem igazán szoktak szánozni, mert sok a szán és a hajtó súlya neki, pláne, ha már öreg. Nem is voltak ezek olyan megterhelő edzések…. . Neki…. .
nyilván itt is visszafele menne.. 
Puri pihen 1. 
Puri pihen 2. 
Puri abszolút elvan 
végzett…
Szóval a „kis” Puri egy külön műfaj. Ő volt az egyetlen talán, akihez, bár nyilván szeretem, de nem tudtam úgy kötődni, mint a többi 15-höz. Hiába, kutya-ember között is működik ezek szerint a kémia.
A piros cipők szamojédek esetében azért kellenek, mert hógömbök képződnek a lábujjaik között, és ha nem lenne rajtuk cipő, folyamatosan meg kellene állni, mert ez zavarja őket.
Az első karácsony távol az otthontól és a természet adta ajándék
Ebben a több, mint három hónapban, amit a svájciakkal töltöttem, megvalósítottam, amit szerettem volna. Kemény volt, néha unalmas, mindig csak menni, megállás nélkül, de kárpótoltak a kutyák, a hely, a közösség, a kalandok, és az élmények.
Mivel ezen a helyen decemberben kezdtem, mind a szülinapomat, mind a karácsonyt is itt kint, távol az otthontól és a szeretteimtől töltöttem. Félelemmel telve vártam ezeket a napokat, hogy mégis milyen érzelmeket fog kiváltani belőlem az egyedüllét. Féltett mindenki, barátok, ismerősök, család….
Tudatosan figyeltem tehát arra, hogy az egyedüllét ténye ne nyomjon a víz alá.
Mind a szülinapom, mind a karácsony is ugyanúgy telt, ahogy a többi nap telt ezen a helyen: kutyák edzésével és gondozásával. S bár egyedül voltam (érzelmileg, mert egyébként hárman voltunk) a „vadonban” kutyákkal – jó, ez azért költői túlzás, de legalább egyszer életemben hadd érezzem át, milyen, legalább így leírva – , mégis elégedett voltam.
Annyi minden rossz dolog történt korábban itthon, annyi fájdalom és stressz kínozta már a testem, hogy, őszintén jó volt most távol lenni. Eltávolodni mindentől, és csak magam lenni. Sokszor vagyok egyedül otthon is, főleg érzelmi síkon, ezért a magány és az egyedüllét érzését is kívülről ismerem, így nem volt különösebb újdonsága ennek a szituációnak.
Most valahogy azonban tényleg jól esett. Jól esett csak a saját gondolataimat hallani, nem másét. Nem a sok siránkozást, a veszekedést, ami egészen utazásomig kitöltötte a napjaimat, és foglalta le az agyi kapacitásom jelentős részét. Nem a már mindent átitató politikai rigmusokat, amik szépen lassan, vagy már nem is olyan lassan döntik romba mindazt, amiben még hisz az ember. Nem mások problémáit, nem a létbizonytalanságon való folyamatos aggódást, s nem a párkeresés kérdéseit.
Csak az én vegytiszta gondolataimat.
S nagyon fontos: nem az önkínzó kört, melyet programként esetenként még ma is futtattok, hanem a pozitív, révedező gondolatokat.
Még azt is megkockáztatom, hogy voltak olyan napok így az ünnepek alatt, mikor nem volt más a fejemben, csak üresség és csend.
N A G Y O N J Ó É R Z É S V O L T !
Csenddel és ürességgel (gondolatok nélküli ürességgel) a fejemben a természet minden apró kis részletét észleltem, megfigyeltem, és befogadtam. Jelen voltam. Bár ez elcsépelt. Jelenleg azonban jobb megfogalmazás erre nincs.
S mivel harmóniában voltam magammal és a természettel, így ajándékot is kaptam tőle.
Láttatok már gyöngyházfényű felhőt?
nyilván lőttem vagy ezer fotót, mert nem tudtam, milyen beállításokkal is kellene megörökíteni 
nyilván különböző erősségűek voltak 
Az ezzel foglalkozó honlapokon ezt a típust is ide sorolják
Van olyan szép, mint az északi fény, viszont sokkal ritkább jelenség – bár, az első feltűnését követően majdnem minden nap megjelent az égen. Elsőre így mutatta meg magát:
A gyöngyházfényű felhő egy nagyon szép és látványos, sztratoszférában kialakuló, különleges felhőtípus, mely jellemzően a sarkvidék felett jelenik meg.
A légköroptika.hu honlapon található információk szerint extrém alacsony hőmérsékleten alakul ki, kb. -75-80°C-on. A Polar Stratospheric Cloud felhőcsalád egyik tagja és igen apró, 10μm átmérőjű jégkristályok alkotják. A milliónyi, apró jégkristályon a Nap fehér fénye elhajlást szenved és színeire bomlik, ez magyarázza a szívárvány színeket. (Forrás: http://legkoroptika.hu/gyongyhazfenyufelhok)
Az egyik érdekesség velük kapcsolatban, hogy több fajtájuk is van, mivel nem feltétlenül csak víz alkotja, salétromsav és kénsav is előfordul benne. A csoportosítás így az összetétel alapján történik. Kialakulásuk mögött emberi tevékenység feltételezhető, ennélfogva az ózonréteg állapotára negatív hatást fejtenek ki, így megjelenésük nem feltétlenül pozitív.
Alapvetően tehát nagyon szerencsésnek mondhatom magam, fél év alatt két ritka égi jelenséget is láttam, mit láttam, gyakorlatilag alattuk sétálgattam minden nap. Sarki fény, meg ‘gyögyházfelhő’….elkényeztetett a természet, nem tagadom.
Lehet, hogy azért, mert kezdek önazonos életet élni?
A következő részekben jönnek a sztárok, az aktív korú kutyák, és Európa egyik leghíresebb versenye, a „Femund”.
