Ó, ha elmondhatnám, amit még el nem mondhatok,
S ha leírhatnám, amit még nem tudok.
Könnyebb volna elfogadni?
Isten tudja, mennyi könnyet nyelnének el azok a sorok.
A nap simogató langy melege december közepén,
A hó kis Hazánkban, mint eszményi tünemény, elillan hamar, huss s már itt sincs.
Mint életemben a boldogság.
Megjelenik néha, de csak, hogy mutassa, mi az, mit nem kaphatok,
Mit nem nekem írtak meg ott fent azok a komisz angyalok.
Ünnepi fények, belülről kivilágló, meghitt
Családi élet, mik engem ’emésztnek’.
Pedig örülni kéne most – zeng fennhangon az ének.
Ülünk majd a fa körül, ha eljő’ az a szent este,
Csillagszórót gyújtunk, mert így szokás.
Halkan szól a Csendes éj, ilyenkor mi más.
Csendes lesz. A legcsendesebb.
Csak testünk lesz ott jelen.
Szavak híján beszélnek majd a szemek.
Nem lesz közülünk egy se,
Ki gondolatban most ne Veled lenne.
Veled, kinek ebből most nem juthat semmi sem.
