Te Nagyi!
‘Hát’ most mi ez?
Azt mondtad, kézen fogva kell elkísérjelek a bankba, hogy lássam, hogyan oldottad le a béklyódat, mert azt akartad, hogy büszke legyek Rád.
Most így hogyan fogom tudni megfogni a kezedet….? Nem értem.
Nem értem, mi történt.
Két éve nem láttalak. Nem szép, így a történtek fényében, tudom. De dühös voltam Rád. Dühös mindazért, ami történt. Mindegyik, rokonaid által sugallt olyan – a családodra vonatkozó – feltételezésért, amiről te is tudtad, hogy nem igaz, csak elhitted, mert mindig is hiszékeny voltál.
Bántottál azzal, amit tettél, így visszabántottam.
Kár. Nagyon-nagyon kár. Az utolsó telefonbeszélgetésünk is véletlen volt, Anyát akartad hívni, de engem hívtál. Sírtál a telefonban, mert hirtelen elöntötte a lakást a szennyvíz és nem tudtad már uralni a helyzetet. Aztán, beszélgettünk. S a végére már nem sírtál, egész vidám voltál.
Örülök, hogy akkor mellé tárcsáztál. Hallhattam még utoljára a hangodat.
Bár felnőttként, különösen az utolsó pár évben megszakadt a kapcsolat köztünk, azért előtte rendszeres volt, sőt, gyerekként meglehetősen sokat tanyáztam Nálatok.
Majdnem száz százalék biztos vagyok abban, hogy ott híztam meg, hiszen úszás előtt, na meg, ha Anyáék nem jöttek időben értem, akkor utána egész jókat falatoztunk mi ketten, vagy hárman a Papával. Közel volt hozzátok az uszoda, így gyakran landoltam ott kiéhezve edzés után. A sláger kezdetben a palacsinta volt, na nem a vékony tésztájú, hanem az a jó zsíros vastag tésztás. Idővel aztán váltottunk a pacsára. Az sem volt épp kalória szegény, ahogy csináltad, de ketchuppel…a mennyország volt.
A közös étkezések és a Marimar, Rosalinda, Vad Angyal szirupos szappanoperák egyenesen vittek a sorozatfüggőség felé. Ez nem túl pozitív hangzatú emlékkép, de nekem akkor is kellemes élmény marad, még ha a fejlődésemhez éppen nem tett egy fikarcnyit sem hozzá.
A fene tudja, tudod, sok emlék van, ami hirtelen előtör, ha Rád gondolok, a paradicsomlé, amit főztél, egyszerűen isteni volt például. De igazság szerint én inkább arra készültem, hogy ha egyszer hazajutok, én mesélek Neked az élményeimről, és az új életemről, nem pedig arra, hogy nekem kell visszaidézni a mi közös élményeinket, mert Te már nem leszel.
Imádtam például a sztorikat a régi rendszerről.
Aztán ott voltak még, mikor még megvolt a szőlő, a közös szüretek. Az is jó volt, még tán, ha nagyon megerőltetem az agyamat, fel tudom idézni, hogyan is nézett ki a tanya.
Valamiért Neked a zeneiskola is fontos volt. Mindig te kísértél minket, hármunkat szolfézsra. Lillát, Dórit, meg engem. S olyan aztán már nem volt, hogy üres kézzel jöttél volna, mindig csurrant mindhármunknak valami, mandarin, csoki, vagy éppen chips.
Beültél szolfézsórán a hátsó sorba, ahol a szülők ültek, ha akartak maradni, és türelmesen végig vártad, míg Edit néni letanítja nekünk az aznapi anyagot.
Ahogy az évek teltek, és szépen megszűnt a fizikailag aktív élet, s az olvasás is untatott már, rászoktál a rejtvényekre. A soduku volt a kedvenced.
S valahogy úgy érzem, hogy ez a búcsú is úgy sikerült most nekem, mint egy rejtvényben a kitöltött mezők. Vannak benne lukak, kicsit ez az emlék jött elő, aztán kicsit a másik, s akárhogy erőlködöm, nem áll össze, nem jön ki a megfejtés sehogy. Nem tudom összerakni, nem tudom megfejteni, nem tudom helyre rakni, ami történt.
Távolról meg aztán különösen nehéz ez az egész.
Most már mind a négyen fent vagytok, együtt. Szerencsésnek gondolom magam, mert mind a Négyőtöket ismerhettem. Micsoda kiváltság ez!
S tudod, mikor anya megkérdezte, milyen virággal szeretnélek Téged elbúcsúztatni, az első gondolatom a tarka, színes koszorú volt. Ez jött érzésből.
Talán azért, mert így, mint utolsóként távozó nagyszülő magaddal tudod vinni a többieknek az élet színeit is, hiszen már régóta nem látták, milyen gyönyörű is a Föld, milyen színes is itt az élet. Mert az élet, bár mind a Négyőtöknek nehézségekkel tarkított volt, mégis szép és színes volt, ebben biztos vagyok.
Vidd hát magaddal az üzenetünket a fent lévő Nagyszüleimnek: ne aggódjatok, az élet ugyan még mindig nehézségekkel teli, de pont ezért színes, és szép. Csak az tudja értékelni a színeket, aki elég feketét látott már.
Nagyi, az utolsó gondolatom viszont csak neked szól: itt az utolsó rejtvény feladatod: fejtsd meg az én életem nagy rejtvényét, s ha meg van a megoldás, súgd meg álmomban. Én várni fogom!
De vigyázz Nagyi, ez nem Soduku, ez annál sokkal nehezebb!
