Te azt mondod karakán, én a megannyi átsírt éjszakára gondolok,
amikor darabokra tört magányos lelkem csak egyetlen erős ölelésre várt.
Te azt mondod, csinos, de én egy „torzképet” látok.
Azt mondod tanult, okos, olvasott? Igen, ez valóban így van.
Nem nyerő a kombó’, tudom.
Tudom, mert tudod az erős ölelés mindannyiszor elmaradt,
így nekem csak a „karakánság” maradt.
S mivel a torzkép önmaga mindig ott ül egymaga az agyam valamely zugában,
mit tehetnék: szebbnek kell lenni, mint valaha.
Így zárul a kör, mely ki sem nyílt igazán.
Így sorvad el a leggyönyörűbb virágszál.
Így válnak a bókok szatírává,
Én magam pedig „veszélyes kombóvá”.
