„Gym savage”
Srácok, Isten látja lelkem, hogy nem akartam megint ilyen pikírt, néhol trágár, és gyakorlatilag a politikai korrektséget mindenhol nélkülöző írással jelentkezni, de nem bírom magamban tartani. Annyira megdöbbent a társadalom fejlődési (visszafejlődési) iránya, hogy nem bírom szavak nélkül hagyni.
Ålesund szemet gyönyörködtetően fenséges, ám a valóságban igencsak kongó magányában lézengve ugyanis erőt vettem magamon, és elhatároztam, hogy most aztán minden nap lejárok edzeni egy gymbe. Más lehetőség híján ez is jó, gondoltam, szocializálódom kicsit, úgyis el vagyok szokva az emberektől. Mióta kutyákkal töltöm a teleket, túl nagy gondot nem fordítottam a testem karbantartására, bőven megtette a napi hegynek felfelé futás, és a kutyákkal való munka a hóban és minuszban. Egészen fitté váltam minden tavaszra, csak a kánya a dologban mindig az a fránya otthoni sültkolbász meg hurka volt, ami jó magyar lévén apámék szájából folyton kilóg. Ha haza látogatok, akkor pedig még a fügefán is hurka-kóbász’, nomeg szalonna terem.
„Egyé’! Ez egészséges, ettő’ nem hízó’ az biztos, higgyé’ nekem”. – hangzik el az ősi rege apám szájából minden alkalommal. Melyik vidéken felcseperedett magyar szittya előtt ne jelenne meg ilyenkor a kép, ahogy az asztalfőn trónoló családfő zsíros kézzel kóbászt’ szorongatva, zsírcafatos szájjal, a fogai között, csámcsogás közben kóbászgőz’ kíséretében, húscafatokat nyelvvel félretolva kileheli e fontos és magvas mondandót, szemében pedig villan a cinkosság, amely miatt bizton tudjuk, ő tényleg komolyan gondolja, amit mond.
Hát ki merne nemet mondani?
Idén azonban kihagyva a disznótoros sessiont, kihasználva a korán induló, ám mára már be is haló szezon tényét és végleges elköteleződésemet Norvégia mellett, a kutyáktól egyből „hazajöttem” Ålesundbe, és mivel ‘mostaztán’ olyan év lesz, amiben a tettek mezejére kell lépni, hát én léptem. Rögtön kerestem is egy hozzám közel lévő edzőtermet, amit kívülről szemügyre véve kellően kicsinek találtam ahhoz, hogy ne kapjak szívrohamot az első látogatás alkalmával.
Csak én vagyok, aki hiperventillál, ha egy konditerem küszöbéhez ér? Sőt, hattyúk tavához hasonlítható táncom saját tengelyem körül már a látogatás előtt pár nappal kezdetét veszi. Nehézlégzés, szívdobogás, kifogások keresése és még sorolhatnám. Míg versenyszerűen sportoltam, sosem volt problémám a konditermekkel, sőt, abszolúte semmi problémám nincsen a konditermekkel ma sem, amennyiben annak használatában nem csak a selfiző – puccsító és felvágó hely tényét látom. Öreg begyöpösödött hozzáállás tudom. De mit csináljak, ha izzadságszagú lepukkadt termeken szocializálódtam, ami tele volt jó emberekkel, vidámsággal, küzdéssel, fájdalommal, és egymás segítésével? NOMEG ÉRTELMES CÉLOKKAL. Konditerem és konditerem között is hatalmas különbség van. Hiszen nem csak Cecília óta tudjuk, hogy a privát konditermek közönsége kikből is áll. Billegő Katák és Cecik hada hemzseg ezeken a helyeken, és még mindig nem döntöttem el, hogy vajon férjet keresni mennek-e, vagy influenszer karriert indítani. Adjuk meg, ami a királynőé: Cecíliánk korát meghaladva ült fel a fitness influenszerkedés falloszára és kellő hévvel lovagolta azt meg. Fitness terem = Cecílialand. For me. (bár, elgondolkodva, így 37 éves szingliként, nem is akkora hülyeség…). Itt jegyzem meg, Norvégiának saját Barbie babái vannak, akik maximum az arcon elvégzett műtétek számában és botoxmennyiségben hasonlítanak a mi hungarikum fitness anyáinkra.
De az erő velem van ezúttal, nem futamodom meg, gondolatban felsorolom az összes értékemet, amit magamról tudok, és néhanap el is hiszek, így brusztolva az önbizalmamért, hogy ha eljő a pillanat, hogy átkússzak azon a küszöbön, át is jussak rajta, és ami a legfőbb, ne tépjem fel az ajtót komplexusaim miatt, még mielőtt bármit is csináltam volna odabent.
Tavaly elbuktam.
Akkor box edzésre akartam beiratkozni. Az mindig jó, nem? Volt az a Rocky, meg a zene, eye of the tiger, bennem meg sok az agresszió, vagy inkább sok a félig feldolgozatlan trauma, és hát otthon is volt box zsákom, miért ne. Norvégiában már úgyis mindenki gyilkológép a sok közel harctól, ami virágkorát éli e szendének titulált népség körében. Valahol ki kell ventillálni azt a sok elnyomott indulatot és érzelmet, mert kifejezni nyilvánosan, azt itt nem lehet kérem. A lányok szinte terminátor módjára nyomják a jiu-jitsut, meg az egyéb idegennevű harctechnikákat. Barbie itt nem rúgna labdába, az egyszer fix. Max fejtől felfelé. A baj az, hogy Ken sem. Hol van már az a világ, amikor a nőiség megéléséről írtam kérem szépen, a világ változik, meglehetősen gyorsan. Itt már az a nő, amelyik megtart legalább egy férfit a nyakában, izombó’. Legalábbis influenszer nénik így futnak itt, és gondolom ezért gyúr mindenki váll-kar kombóra a lyányok közül.
Na, de, térjünk vissza. Tavaly a recepcióig jutottam. Ott aztán műszempillák általi heves támadásba keveredtem, de a botoxajkak és műfogak erdején magamat átverekedve, végül megtaláltam a hely tulaját. Bár ne tettem volna, most lehet ott boxolgatnék (vagy botoxolnék hahhh). Szíriából átcsorgott szikár muszkli legény, szigorúan karba tett kézzel ácsorogva, mert akkor még nagyobbnak látszik a karján az izom, észrevett, és szempillacsapás alatt ott is termett. Nem csak ő. Ott volt az Afganisztánból benevező Kick box és Muay Thai oktató is, és még egy izmos kivarrt csávó istentudja honnan istentudja mit oktató. Elvesztem a Közel-Kelet és közelharcok kavalkádjában. Miután hatalmas mosolyokat villantva előadták, milyen pazar a hely, és, hogy milyen jó itt egymást püfölgetni, én szarkazmusra született tehetségemet latba vetve, szívenszúrtam ezt a helyzetet ‘ölég’ hamar.
MIután a srácok csillogó szemekkel elmesélték, milyen fasza is egymást gyepálni, sőt, szempilla még a helyiséget is megmutatta, ahol egymást püfölik, dobálják, és hát büszkén hordozott körbe a falak repedéseit, beszakadásait mutatva, demonstrálva az itt edzők keménységét; spontán kibukott belőlem, hogy végülis, én úgy szeretnék boxolGATNI, hogy nem igazán szeretném, ha megütnének, pláne nem szeretnék senkit bántani, ha lehet. Mert hát, ugye, nem is tudom, így se tart el „Pappi” normális kinézettel, nemhogy kivert fogakkal, véraláfutásos szemmel…há’ na.
Otthagytak. Én meg kijöttem.
No de, ez most más lesz, gondoltam, ez egy ilyen családi fitness hely, és egyébként is, én csak egy futópadra vágyom, ahol elbattyoghatok egy órácskát. A boxról már lemondtam.
Online, mert így megy ez itt, tagsági szerződést kötöttem, hogy még véletlenül se gondoljam meg magam. Megjegyzem, hogy ez a tagsági szerződés bizony egy 5 oldalas sűrűn teleírt dokumentum volt, míg, ha szerény munkaszerződéseimre gondolok, eddig nem tettek ki összesen egy, maximum 3 oldalt, táblázatba foglalva a legfontosabb tudnivalókat. Ezt rátok bízom, kezdjetek ezzel az infóval, amit akartok. Kis adalék: ha le akarsz telepedni, a munkaszerződés helyett lehet fitness tagságit is csatolni annak jeles bizonyítékaként, hogy te bizony itt élsz. (helyett vagy mellett, ez már a homályba vész, hál’ isten, azt a kört már elfelejthetem, a lényeg, hogy bizonyító erővel bír.)
Kár, hogy amúgy nem ragadom meg a kínálkozó alkalmat, és nem avanzsálok személyi edzővé én is. Keresnek pont, tréninget is biztosítanak hozzá. Ez itt a non plus ultra karrier, kérem szépen. Ha személyi edző vagy, bármi is lehetsz, határ a csillagos ég. Még a legkeményebb kutyaszános versenyeken is beköszön egy személyi edző-fitnesz tréner – fitness influenszer – tésztagyáros – kenyérsütő – pasztaszósz gyártó -tévéműsort vezető kerekfenekű lyány. Mondjuk, hogy hogyan fér össze a fitnesz trénerség és a gyors kaja reklámja, azt már csak a zavarodott elméjű ember nem érti a mai világban. Vagy talán már fel sem tűnik, mit is reklámoz, ha műpélót tartana a seggizmaival, akkor azt rohannának megvenni a lányok. Fiúk is mehetnek na. Nem ám itt még nem vagyok politikailag korrekt és kellően érzékenyített. Fitnesz-influenszer karriert mindenkinek is! Nincs is jobb karrierálom annál, mint egy szép napos délután rosszlányokat megszégyenítő pózban fetrengeni, mint disznyó a sárban az amúgy súlyemelésre szánt rúdon, tudva, hogy ezért a performanszért nem csak pénz, támogatók, hanem rengeteg pozitív visszajelzés is jár.
Persze, egyik szemem most sír, mert hát hajók híján az embernek ki kellene használni ezt a remek lehetőséget, tényleg. Az ukránok is kihasználták. Mondjuk ők mit nem…Upsz, shhhh, még a végén ejnye-bejnye lesz belőle, hát hogy nem sül le a bőr a pofámról, hogy nem sajnálkozom együtt a mainstream tömeggel ezen a csúnya menekült státuszon, botrányos. „Dobroho dnya” – vagy mi, hallatszik ki a teremből az egyik trénertől, épp telefonál.
Szóval ne is sajnáljon senki. Rohadjak is meg, élcelődöm itt szegényeken, akik fejt vesztve menekültek a hazájukat sújtó háború elől… legújabb típusú Mercedes gépjárművel.
Vessek magamra, mert nem használom ki a kínálkozó alkalmat. Lehetnék personal trainer én is, csak irigy vagyok biztos. Micsoda perspektíva, gyerekek. Abból még kinőhetne egy bádibílder milf sztori. Amiből még akár kisülhetne egy influenszer, puccsitós, súlyokon fetrengő karrier is, akit százezrek követnek az istán, és akkor végre lehetnék én is megmondóember, akinek még meg is vennék a könyveit. Még író is lehetnék, aztaszentit! Nem is kéne azon aggódnom, melyik kiadó adná ki az irományaimat. Sorba állnának értem. Parádé. Csak előbb kigyurmázom magamat, aztán hashtag strongwomen, mert hát strong, túlélt ő má’ mindent is, és még kemény, legényeket megszégyenítően izmos is, így már akár le is tudná írni a magvas élettapasztalatait, bizonyára van neki sok. Erőlködni itt holmi diplomával, meg munkatapasztalattal, nyelvtudással….. ugyan kérem! ….. Minek az.
Na, de most már aztán lépjük át azt a küszöböt, mielőtt a sok politikai inkorrektségtől a blog szerény követőtábora nullára csökken. Vagyis egy ember biztos mindig lesz. Ádám úgyis díjazza a stílusom.
Először csak lementem egyik este, megkeresni hol a bejárat. Beza. Mert már az sem volt olyan egyértelmű. Két ajtó volt, egyik se nyílt, hiába próbáltam teljes erőből feltépni. Pánikba estem. Héjamód körözni kezdtem az épület körül, mert olyan aztán már nincs, hogy végre elszánom magam, elkötelezem magam egy 5 oldalas szerződéssel – aki ismer tudja, tőlem bármiféle elköteleződés nagyon nagy szó -, és nem jutok be!? Észrevettem, hogy volt egy modern leolvasó az ajtók mellett. Na, gondoltam, akkor várok, valaki egyszer csak kijön. Már esteledett, de egyszer csak egy fiatal fiú lépett ki az egyik ajtón. Szegény, hogy megijedt. Ha én valamit akarok, akkor mondjuk úgy, elég direkt tudok lenni. Mikor előugrottam a fedezékemből, a sötétben, és két kézzel integettem közvetlenül az arca előtt, hiszen zenét hallgatott, és a telefonját bámulta, így azt sem vette volna észre, ha fellök, szerencsétlen úgy megijedt, majdnem szívrohamot kapott. Nem értette. Ez itt nem szokás. Közelebb mentem hozzá öt méternél. Skandallum. Megkérdeztem tőle, hogy „snakke du engelsk?” – „beszélsz angolul?”, mire ő igennel felelt, még mindig zavaros ködben lebegve.
„Hol van a recepció?” – kérdeztem.
„Mi? Mi az?” – értetlenkedett.
„Hát recepció, ahol információt lehetne kérni a teremről, a feltételekről stb.” – magyaráztam el neki, mit is jelent ez az ősrégi szó, recepció.
„Ja, olyan itt nincsen. Le kell tölteni a telefonodra egy applikációt, és a telefonod bluetooth-a segítségével tudod kinyitni az ajtót” – világosított fel.
Értem. Vagyis nem. Nem igazán értem. De azt az egyet tudom, hogy analóg vagyok egy egyre inkább digitálisabb világban, ami nem jó érzés. Amúgy is ezeréves lelkem így még több évesnek érzi magát. Applikáció híján, nem jutottam be aznap. Csak úgy, bemenni az utcáról, körülnézni, hogy és mint vannak a dolgok egy ilyen teremben, azt itt már nem lehet. Hova is gondol az ember. Másnap elmentem egy olyan terembe, ahol volt recepció, és ott végre elmondták, hogyan is működik a rendszer.
Aznap este be is jutottam. Mondanom sem kell, ennyi utánajárás és stresszelés után már annyira fel voltam ajzva, hogy az sem érdekelt volna, ha szépségversenyt tartanak ott bent, akkor is bemegyek bazze’. Hogy mit láttam? Elmondom a folytatásban, hiszen az átlag olvasó, jó, ha 1-2 percig tud olvasni egy cikket online, eddig tart a figyelem. 🙂
