2016. egy végletekig megterhelő év volt.
Az egész bővelkedett nem kívánatos meglepetésekben: közeli rokonok és barátok elvesztése egyik pillanatról a másikra, a vágyott karrierálom rémálomba fordulása szépen lassan, módszeresen vittek egyre lejjebb és lejjebb „csúszdává” alakult életemben, és nem volt, aki fogná a kezem, aki húzna vissza, aki nem engedné, hogy mindezek megtörténjenek. Az utolsó hónapokban a pszichikai megterhelés szinte már elviselhetetlen volt, az egészségem megrogyott, fájdalmaim voltak, lakhatásom is bizonytalanná vált. Nem volt egyetlen biztos pont sem, amibe kapaszkodhattam volna, nem volt egy hely, ahová elvonulhatok, ahol, még, ha oly kis időre is, biztonságban érezhettem volna magam. A napjaim minden percét a kilátástalanság, csalódottság és kétségbeesés érzései hatották át. Nem tudtam, hol fogok lakni, nem tudtam, lesz-e munkám, nem tudtam mi történik a testemben.
A hónapok múlásával aztán szépen lassan rendeződni látszott minden, a vizsgálatok pedig kimutatták a testemben végbement változást, így hál’isten, lassan, de biztosan elkezdhettem – elkezdhetem újra felépíteni magam.
Ehhez járult hozzá az Olaszországban eltöltött röpke, de tartalmas idő, ahol el tudtam felejteni a gondokat, és végre újra önfeledten tudtam élvezni az itthon egyre inkább szürkévé váló élet színességét. Nagyon nagy köszönet érte Anyának, aki megajándékozott ezzel a lehetőséggel, a csapatnak, akik közvetlenségükkel még színesebbé és jobb hangulatúvá tették az utat, és egy fantasztikus idegenvezetőnek, aki Dél-Olaszország legapróbb titkait próbálta meg feltárni előttünk, kezdve „A nápolyi szervezettől” a kis városokban élő emberek mindennapjaiig.
Bár indulás előtti este a szervezetem ismét megtréfált, de a hatalmas fájdalom, amit elém tett, nem szegte kedvem. Alig vártam az indulást. Imádok repülni, imádok új vidéket felfedezni.
Mintha minden nap az élet valamelyik új csodájával találkoztam volna, gyönyörű és csodálatos helyeken jártam. Nápoly – Pompei – Sorrento – Amalfi part – Amalfi – Capri.
Pompei a történelmével, Sorrento kisvárosi bájával, Amalfi part pedig leírhatatlan szépségével nyűgözött le. Még a szakadék mellett felfoghatatlanul kanyargó út sem tudott letörni (odafelé, visszafelé már sajnos sikerült neki), egyik ámulatból a másikba estem. Ahogy ezeket a kisvárosokat a meredek sziklafalakra felépítették, alig megközelíthetően, szűkösen, az már maga egy csoda: az emberek itt megtanulták beosztani a helyet, megtanultak élni a természet nyújtotta lehetőségekkel. Igaz a mondás: jóból csak kicsit adnak. Parányi apró városkák tele színnel, fénnyel, élettel. A látvány pedig, amit nyújtanak a kék minden árnyalatában pompázó tengerrel?…. Minden képzeletet felülmúló.
Próbáltam minél több képet csinálni, hogy itthon is megmutathassam a világ eme csodáit, de még a fényképezőgép is „üzent” a hirtelen lemerült akkumulátorával. Hiába a több száz kép, nem lehet visszaadni, amit ott az ember lát.
Ezért inkább csak csendben néztem. Néztem a szememmel és a lelkemmel, ameddig csak bírtam, és gyönyörködtem. Szívtam magamba a tenger levegőjét, miközben a táj minden apró kis részletét megpróbáltam elraktározni az agyam valamely zugában, hogy mikor szükség lesz rá itthon – mert lesz – elő tudjam hívni őket. Megkopott, elfásult szívem újra megtelt fénnyel, színnel és örömmel. Az élet örömével.
Az ott élők életmódja, életfelfogása, a narancsfákkal szegélyezett utak, a citromfák, színes házak, az isteni capuccino, tészta, pizza, a napfény a könnyedség, bolondság érzését plántálták újra belém.
Az élet ezen az úton kezdett újra megszületni bennem.
S bár minden véget ér egyszer, így nem maradhattam ott – pedig megfordult a fejemben -, hazahoztam szívemben a csodákat, melyeket ott láthattam, és az érzéseket, melyeket érezhettem azokban a parányi, ám gyönyörű városkákban, melyek újra elhitették velem: az élet színes, az élet csoda.
Az élet maga a szerelem.
U.I. Külön köszönet az utolsó esti vacsorán kiszolgáló pincérnek, aki odafigyelésével, flörtjével újra éreztette velem, milyen is igazi nőnek lenni 🙂
