Tolna vármegye Címzetes Fffőispánnéja, Judit Tekintetes Önméltósága ismét tollat ragadott. Álljanak itt hát ímigyen a tőle hőn áhított sorok.
Jaj gyerekek, de rég volt már, hogy írtam. Még az Ispánság előtt. Vagy ezer éve…..?
Na jó, több komolyságot Úrasszonyság! Most majd hírt adok. 😀
Megmondom őszintén, az élet kurvára unalmas tud lenni, ha minden klappol.
…..
Ti se ismeritek ezt az érzést behatóan, mi?
Én se…..
Senki ne aggódjon hát, ne rágjon kefét az irigységtől, nekem se jutott túl sok belőle.
De amennyi volt……..fel is sírtam álmomban úgy megijedtem, te….
“Jómúltkorjában” volt 3 HÉT, figyeled, 3 HÉT, mikor úgy minden faszány volt. Cool meló – kutyák nélkül, de legalább jó emberekkel, fix lovetta, bolt, EMBEREK. Kóbászbó’ volt nem csak a hűtő, de a kerítés is. (Na, jó. Zanzásítva: túravezetés a Fjordrégióban a jelenlegi státuszom)
Nem is írtam egy bötűt se, jó hosszú ideig, inkább éltem! Nevettem, beszélgettem, flörtölgettem – már akivel itt lehet ugye…hiszen ez itt nem Olaszország…
Persze, tudom, hogy otthon rezsicsökkentés meg energiaválság, meg fix áras farhát van, és mi aztán „majdmegmondjukbrüsszelnekIS”, mert Királyurunk megaszonta’.
Hát. Meg … akarom mondani, el….
De Önnönméltósága mégiscsak tudhat valamit a nagy Nyugatról, én mondom Nektek.
Hoppá figyeled……
De lehet, hogy én leszek a Páva, aki felszáll majd Vármegyeházára?
Eh Judit, elég legyen mosmá’ !
Szóval szószó, úgy éreztem, megérkeztem. Jó albi, jó áron, Norvégia egyik legszebb és leghíresebb városában, jófej kollégák, jó csapat, jófej főnökök, és imádat a meló iránt. Beszélni kell angolul meg németül, néha mindkettőül…hát nem nekem teremtette még az Isten is? ….
DE!
Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy kezdtem úgy igazán otthon érezni magam. Olyan fülledt, szagos meleg lett.
Nem. Ne aggódjatok. Ez nem az……
Mondjuk ki: az otthonról már jól ismert meleg langyi szar megint kezdte lökögetni a kezemet, miközben mámoros vigyorral arcomon „székeltem” újdonsült kis életem trónnak álcázott bilijén.
Ismerős helyzetek kezdtek ugyanis kibontakozni, kérem szépen.
És nem, nem arról az általam későn realizált tényről beszélek, hogy gyakorlatilag tengerjáró hajók turistáival dolgozni nem azt fogja jelenteni, hogy megismered a nagy őt, hanem inkább azt, hogy örülhetsz, ha a túra végén nem halt meg senki végelgyengülésben a buszodon.
És nem, anyám jóslata sem látszik valóra válni, hogy majd együtt utaznak az unokákkal…. Engedjük ezt a szálat most el. Fókuszáljunk egy jelentőségteljesebb tényre, melyre magyar emberként, igazságérzettel, családban rejlő gyökerekkel elég érzékenyen reagálok.
A lehúzós, manipulatív, lusta kolléga elhagyhatatlan figurájáról szól a fáma, aki a csapat szíve-lelkének hiszi magát, és, aki a hátadon felmászva, nagy hanggal, nem tisztességes eszközökkel akar náladnál jobb lenni 0 energiát befeccelve.
No worries: nem magyarspecifikus jelenség, már rájöttem. Zsófika a maga 23 évével (vajon betöltötte már a 25-öt? Olyan régóta űzi az ipart, elbizonytalanodtam…) elbújhat a miniszteri biztosi köpenye mögé ehhez a csajhoz képest.
Az aranyos, ártatlan, esetlen, elveszett kislány figurát 120%-on hozó, denevéreket megszégyenítő frekvencián vinnyogó kollegina – amely karaktert sok mindenért megharcolt erős nők gyakorlatilag spontán ütnék, míg mozog, igaz a bölcsebbek már csak leszarnák (úgy látszik, még nem vagyok elég bölcs) – megspékelte a performanszt azzal a bizonyos női kiváltsággal, ami lássuk be, otthon is az érvényesülés egyik elengedhetetlen kelléke, de ki a p* gondolta volna, hogy itt a nagy Nyugaton is dívik ez. (Tudom-tudom, naiv vagyok, mint mindig…)
És hát….. nyert.
Jött – széttett – győzött. Veni – ??? – Vici.
Ha ez otthon történt volna meg, akkor most ő lenne FŐISPÁNNÉ, ha mindez pár héttel ezelőtt történt volna, minimum kinézne neki (vagy be) egy kormánymegbízotti pozi (és ő még csak most 27), vagy ne legyünk nagyravágyók, Lölőnél egy general manager megszólítás. Bár az megvan neki már itt is, igaz még unofficial…
Ez mind amúgy nem is hatna meg, ha nem érne belőle konkrétan hátrány. Hiszen Andikát se irigylem a „munkája” miatt. Meg hát, láttam én már karón varjút, magyar közigazgatáson szocializálódott szikár lelkemnek kevés újat lehet mutatni már.
Na de hogyan jutottam el idáig. Van a Netflixen egy új sori Mr. Beannel. Nála az egész mizéria egy méhhel kezdődött.
Nálam pedig mindez, ahogy ez lenni szokott, egy kedves gesztussal…. Mer’ Judit mindig kedves yeah..
Mivel én találtam legelőször szállást a városban, ahol a főhadiszállásunk van, gondoltam jófej leszek, és bedobom a jövendőbeli kollégákkal közös csoportba az általam talált apartman mellett található, még üresen álló ingatlan elérhetőségét. Nagyon pöpec minden, egyedül a fürdő lesz közös, de mindenkinek lesz saját konyhája, nappalija, hálója. Überfasza és mindez egy király városban, elfogadható áron. Nekem szerencsém volt, miért is ne segítenék másnak. ….
Az első héten nem volt gond. 27 éves cserfes, folyamatosan csicsergő kis „fránszia milédi”, nem lesz gáz. Az első hét végére már úgy kommunikálta a kollégáknak a „kapcsolatunkat”, hogy mi egyszerűen lelkitársak vagyunk, és micsoda égi útmutatás, hogy még együtt is lakunk.
…..
A második héten már az újdonsült „lelkitársam” úgy rám gyógyult, hogy kezdett zavarni, hogy fossa a szót, de olyan decibelen, hogy öt percig hallgattam, utána igényelnem kellett a kormánytól egy lélegeztetőgépet, hogy újra oxigénhez jusson az agyam. Ráadásul elejtette azt a kérdést, amire minden idegennyelvet beszélő – a lustábbja legalábbis érzékenyen reagál:
Do you want me to correct your english? Merthogy Lady France nem akárhol tanulta ám az englisht, Amerikában, meg Új-Zélandon.
„Megüssem, vagy ne üssem, azon tűnődtem.
Egy nagy pofon nem old meg semmit sem.” (Bikini)
Talán mégis.
Well, amíg megtanultál anyci pénzén amcsiban és a világ szegletén tökéletesen angolul, én lediplomáztam, szereztem egy másoddiplomát, befejeztem a doktori képzésemet, beszélek két idegennyelvet folyékonyan – igen, hibákkal, és eltartottam magam MUNKÁVAL.
So maybe you should not correct my english, thx.
Teltek – múltak a napok, istencsászár csapatunk volt, túráztunk, ismerkedtünk, söröztünk, énekeltünk – mindig jó, ha van egy gitáros a csapatban. Elvoltunk. Szegény kislány valahogy mindig mindenről lemaradt. Naphosszat csak aludt, érződött rajta, hogy nem igazán szereti a gondolatot, hogy a csapat nincs úgy oda érte. Inaktív volt, nem tanult, és csak a bulizás járt a fejében.
Ezt nyilván a főnökség is látta, nem hülyék. Nem is kapott melót.
Aztán egy szép norvég esős nyári estén……… Minden megváltozott.
Kilőtte a patrónusát.
A tudat alatti túlélőprogramja aktiválódhatott, mert olyat fordított puncussal, hogy most úgy hasít, ahogyan a forint zuhan lefelé. Csak ő felfelé megy, nem hátra. A talajvíz nem tör olyan gyorsan utat a földbe, ahogy ő szerzett magának itt általános tanácsadói pozíciót. Persze unofficial.
Még……
Merthogy az újdonsült kisfőnink, aki közülünk nőtte ki magát főnivé – ő ugyanis már 6 éve ennél a cégnél dolgozik, elesett. Ki hibáztatná. Fiatal 30-as, nem igen vonzó….. Elég volt egy kis ultramagas frekvencián ellőtt sírás, az ártatlan elesett nő „imidzse”, és csávókám már le is volt szerelve lábközzel.
Nem mellesleg ő az a srác, aki elosztja a munkát, rendelkezik a céges kocsi felett, és gyakorlatilag mindent tud a cégről.
Magyarban ez a kislány már Miniszterelnök lenne, én mondom Nektek. Választás sem kellene hozzá. Bár, ha jól meg gondolom, a mostaniaknak sem kellett….. Anyway…
Jelen állás szerint minden zsírosabb melót ő visz el, és gyakorlatilag egyetlen angol nyelvtudásával többet keres, mint mi, három – négy idegennyelvvel akár.
Hiába na. A pina hatalom volt régen, hatalom ma, és lássuk be. A pináké a jövő.
Az angol tanítási próbálkozását számos egyéb topic követte: vegyük közösen a tisztítószereket és a klotyópapírt például. A klotyópapírba belementem, hát ki a vér gondolta volna, hogy ebből is probléma adódik. Nem vagyok híve a vegyünk közösen dolgokat ötletnek, egészen egyszerűen azért, mert szerény tapasztalataim szerint folyamatosan vitaforrás, és nem eredményez tiszta helyzeteket. De hát most egy WC papír…olcsó, és hát mindenki szarik nem? Mindenkinek érdeke, hogy mindig legyen.
Aszinnéd’.
De mikor szemöldökráncolva közölte, hogy túl sok wc papírt használok, és szerinte próbáljunk meg környezettudatosabban élni, elgondolkodtam a világ jövőjén, a fiatalabb generáció értelmi képességén, és úgy globálisan a világ sorsán. Nem tudom, vajon komolyan elhitte-e az indokot a környezettudatosságról, hiszen óceánjáró hajók turistáinak ezreit kalauzoljok hatalmas buszokkal Unesco örökségnek ítélt helyeken; vagy csak egyszerűen nem akart rá költeni.
Később aztán teljesen világossá vált az ok, amiért neki nem hiányzott a papír három napig. Mindenesetre rám lehet azt mondani, hogy túl kedves vagyok, és emiatt sokszor nem húzom meg a határaimat, tudok erről a hibámról, ez a szitu azonban annyira éles volt, hogy spontán kikívánkozott a határvonal… . Sorry guys, too much info, I know. Elmondtam neki, hogy „már ne is haragudj, de 35 évesen évtizednyi munkával a hátam mögött úgy gondolom, hogy megengedhetem magamnak, hogy csillogóra polírozzam a seggem szarás után. Nincs házam, se lakásom, se kocsim, se családom, hadd engedjem már meg magamnak azt luxust please, hogy ne legyen vonalkódos a bugyogóm WC után. Köszi. És képzeld el, ha én akarom, akkor „azösszes” gurigát elhasználom egy alkalommal, mert eddig még ezt is én vettem, nem te.”
Aztán mikor jött a family France-ból látogatóba (figyelem, csak az egyik fele…), szemet szúróan világossá vált számomra, miért is nem fájt neki a papperhiány. Mert nem húzzák le a WC-t kaki után.
(Mellesleg, ha már valaki így akar spórolni, small advice: próbáld előbb a pisivel….. kevésbé undorító.)
Biza.
Én is megdermedtem a látványtól. Elsőre azt hittem, csak elfelejtették, bár, ez is nagy kérdés számomra, hogy ha nem vagy 90 éves, hogy a picsába nem nézel hátra miután végeztél?
MINDIG NÉZZ HÁTRA MIUTÁN VÉGEZTÉL A KLOTYÓN!
Második alkalommal már kezdett gyanússá válni a dolog, harmadik alkalommal pedig csendes sírásba burkolóztam a fürdőszoba egyik sarkában mit sem sejtve arról, hogy van ennél még lejjebb is, hiszen a tesó hozott magával két patkányt is, melyek csendes nyugalommal szimplán odaszartak a fürdőszoba minden egyes szabad szegletébe.
Mindig van lejjebb – drága Igazgatóbá’ a Petőfi Gimiből…mennyire igazad volt ezzel az egy mondattal…..
Szóval Srácok, így vagyok most. Számtalan dolgot lehetne még erről a helyzetről mesélni, többek között azt például, hogy az örömöm, hogy 35 évesen végre meglesz a kis lakás külföldön, és a privát szférám, szertefoszlott, mikor beszervezett egy másik csajt a felettünk lévő félkész lakásba, melyben konyha sem volt. Simán közölte velem, hogy mivel ő már olyan kis komfortosan érzi magát az ő lakásában, ezért ő úgy gondolta, hogy az új lány majd az én konyhámat fogja használni, mert én el tudom magamat szeparálni a nappaliban, ő viszont nem. S mikor kimondtam lazán egyszerűen, hogy NEM….. Nem volt annál jobb érzés.
Majd miután diadalmasan megvédtem kis váram tájékát, a kisfőnök beköltözött hozzá, így már négyen vagyunk, plusz a családja egyik fele, az már úgy hat. És augusztusban jön a folytatás, hiszen érkezik a család többi tagja. Sovány vigasz, hogy nem használják a te konyhádat, mikor a fürdőszobába patkányok szarnak, nem de?
A konklúzió pedig? a Nyugat sokszor csak a mi képzeletünkben jobb, mint mi, de valójában nem véletlen, hogy a franciák találták fel a parfümöt, mind tudjuk miért. A németek meg a fürdésen spórolnak most az energiaválság idején, amit nem igazán értek, hogy miért új hír, eddig se fürödtek túl sokat, nem véletlenül van mindig akció a tusfürdőkre ottan…..
A másik, legfontosabb tanulság pedig: bár büszke vagyok a kommunikációs képességeimre, de be kell látni, ha egy vár elesett: ide nekem azt a kurva asszertív kommunikációs tréninget!
U.I.: A meló amúgy nagyon jó, majd talán arról is képes leszek hírt adni, hiszen sokszor szó éri a ház elejét, hogy mindig csak a negatív élményeket ragadom meg, de azokat lehet a legjobban kifigurázni. Sírva vigad a magyar, nem de?
Aki pedig kedvet érez meglátogatni – basszunk már oda neki mi is… – megtaláltok Aalesundben :).
