Mondanám én nagy pofával ifjonc koromban. De valahogy, ahogy haladnak az évek, egyre csendesebb leszek.
Na van honnan! – hördülnek most fel jópáran az otthoni karosszékben üldögélve.
Igen. Mindig is nagypofájú leány voltam. Ami a szívemen, az a számon volt, mindig. Meg az arcomon, az fontos. Sokszor ki sem kellett nyitnom a szám, a puszta ábrázatom elárult.
Még most is nagy a szám, és még most is rettenetes arcmimikával tudom kifejezni, ha puffogok, vagy valami nem tetszik; és még mindig bombaként robbanok, ha kifordítanám a sarkaiból a világot dühömben.
De már nem fortissimo. Már csak piano.
Na jó, néha előfordul még egy-egy percre fortissimo. De az csak a kivétel.
Hogy elfogyott a szufla, vagy más okból-e, nem tudom. Inkább mondanám azt, hogy átalakult valami mássá, egyfajta belső égésű motorrá, mely hajt belülről. Már nincs ingerenciám mindent is feltétlenül kimondani, de mindig is ki fogom mondani, ami fontos. Nincs kedvem abszolút felesleges dolgokon puffogni, mert vannak ténylegesen komoly dolgok, amin puffogni kell, és érdemes. Spórolom az energiám a komolyabb lépésekre, dolgokra, mert tudom, hogy jönnek még szembe nagy dolgok, és azokra éri meg fókuszálni. Már nem bántom magam annyit szavakkal és gondolatokkal, mint egykor. És ez jó. Elfogadtam, hogy vannak olyan gondolataim, amiket nem szeretek, és azt is, hogy néha nagyon borúsan látom a világot. Igen, ez is a részem, az énem egy darabja. És ez így van jól. Nem vagyok tökéletes.
Eddigi életem 85%-át hibák sorozatának könyvelem el. De hál’isten, arannyal ragasztottam össze ott, ahol eltörött, és remélem, hogy eztán is azzal fogom. Még akkor is, ha, amikor cselekedni kellett, nem fénylett az az arany. Inkább volt korom, szurok, mint fénylő, értékes anyag. Csak később vált azzá, mikor már megszilárdult, és megcsillanni látszott az újra szétzuhanó életemen az aranyló fény. Csak ezekben a helyzetekben láttam meg, hogy korántsem szurokkal toldoztam a hibák helyén maradt űrt.
Ha végignézem ezt az öt évet, amit eddig Norvégiában töltöttem, egyszerre nyűgöz le, és gondolkodtad el. Valamilyen szinten lenyűgözőnek tartom – ha illik ilyet mondani a saját életünk felett elmélázva, és már miért ne ismerhetnénk el saját magunkról, ha egyszer elismerjük másoknál –, hogy mindent a semmiből építettem fel, kapcsolatok és protekció nélkül – megemlítve és el nem felejtve az úton kapott segítőimet, mert azokból meglepően sok volt, még ha csak egy szállás, fuvar vagy jó szó erejéig is.
Volt benne kaland, spontaneitás, izgalom, bukás, újrakezdés, az egész paletta. Mindeközben csodálatos és még annál is szebb tájakat láttam, szuperjó dolgokat csináltam, olyanokat, amikről soha nem gondoltam volna, hogy egy szekszárdi lány egyáltalán álmodhat. Nagyon fura érzés, mikor arra gondolok, hogy így-vagy úgy, bicebócán, de valami sikerült.
De egyben el is gondolkodtad ez a pár norvég év, mert folyamatosan ez kattog az agyamban: Judit, nem lehetett volna egyszerűbben, simábban összehozni ezt?
De. Lehetett volna. Minden bizonnyal.
De az nem én lettem volna. Ha simán kaptam volna egy átlag melót valahol egy civilizációhoz tartozó településen, vagy munkaközvetítővel jöttem volna ki, lehet, hogy nem itt tartanék, ahol most, de biztos, hogy nem tanultam volna meg perfekt németül beszélni, nem találkoztam volna az imádott kutyáimmal, és jóbarát gazdáikkal, és most nem ülnék ott, ahol ülök azokkal az életet segítő tapasztalatokkal, amiket megéltem. Ha nem így jöttem volna ki, már lehet, hogy nem lennék itt.
Végig gondolva az életem, hosszú volt ez az út eddig. Az alig lakott norvég szigetektől, a szánhúzó kutyákon át a számik lakta Finnmark megye senkiföldjén kereszül Aalesund, a fjordok érdekes, néhányaknak meg nem érthető különleges világa és lakói, s most pedig Oslo, a norvég kultúra és politika központja.
Vajon, ha nem kaptam volna azokat a pofonokat, csalódásokat, amiket ez alatt az öt év alatt megkaptam, akkor most is értékelném ezt a sikert? Siker ez? Szezonmunkából élni egy ideig, majd vállalni a munkanélküli létet egy ideig a jobb reményében, és átköltözni Aalesundból Osloba, csak mert ezt akarom?
Igen. Siker.
Két éve tervezem. Az embernek halovány elképzelése sincsen arról, mennyire is nehéz minden, mielőtt belevág. Azt meg már pláne nem tudja elképzelni, hogy még az elképzeltnél is nehezebb lesz, és szó szerint vért fog izzadni.
Igen. Siker.
Minden, amit megvalósítottál, bármilyen kacskán, bármilyen bénán, siker! Az lehet, hogy nem így képzelted el. Hogy a vágyaidban ilyen meg olyan volt, és most nem olyan, pláne nem ilyen. Ez lehet. De attól még a Tied! Megtetted, amit sokan nem: MERTÉL!
MERTÉL ÉS MENTÉL, mindegy ki mit huhogott a háttérből – nem így kéne, nem jó ez így, biztos ez, hogy gondolod – és hasonló zöngék kanapéhuszároktól vagy éppen a kényelemben és biztonságban felnövekvőktől.
MERTÉL ÉS MENTÉL! ÉS KIBÍRTAD ÉS MENTÉL TOVÁBB!
Szóval, lássuk ezt az Oslot, milyen lesz itt élni, remélhetőleg dolgozni és barátságokat kötni. Nem titok, új lehetőség, de egyben utolsó esély is. Utolsó esély beilleszkedni, megszokni a megszokhatatlan kultúrát, remélni, hogy jól döntöttem.
Mi lesz, ha bebukom, ezt is? Nos, hát akkor bebuktam. Ezt is. Megrázom magam, felállok, és megyek tovább. Mindig megyek tovább.
Aalesund gyönyörű városa elindított egy szilárdabb úton, mint amin addig Norvégiában lépkedtem. Új irányt, új képességeket, ismeretségeket és talán még új szakmát is megnyitott számomra. Aalesund egy csodálatos és lenyűgöző város. De nem nekem. Mindig is közel fog állni a szívemhez, hiszen ott tanultam meg „járni” – lehetőséget adott, hogy megszilárdíthassam a status quom Norvégiában. Szép volt, jó volt, de ideje továbblépni.
Ideje újra MERNI ÉS MENNI.
Tegyétek Ti is ezt!
Nem mondom, hogy mindenki menjen külföldre és tapasztalja meg, mert nem mindenkinek való a külföldi lét. De mindenki életében van egy komfortzóna, amin túl ott vár a világ.
MERJETEK és MENJETEK, mert csak egy van, és ezt kell megtölteni élettel, beteljesült vágyakkal, akármennyire kockázatos is, szomorú is a vége, hogy nem úgy, vagy egyáltalán nem sikerült……
…..mert csak egy van!
