Jönnek a “Perszék”

A Perseidák meteorraj érkezése számomra mindig izgatott, várakozással teli napokat jelent, hiszen olyan helyen lakom, ami nyolcvan százalékban beillene egy amerikai nemzeti park területének is: körülöttem magasra nőtt fenyők, tücsökciripelés, zéró zaj, füst, és fény. Nincs más, csak a csillagos ég, a kutyám és én.

Valahogy a családban a hullócsillagok kémlelése tradícióvá vált, gyerekként apával felváltva távcsövön keresztül bóklásztuk az eget, hátha közelebbről is megcsodálhatunk egyet. Időközben felnőttem, és a “Perszék” maradtak nekem, távcső nélkül, pohár borral/teával és Kaito kutyával.


Garbós pulcsi, meleg zokni, pléd, és már meg is kezdődött az idei vadászat. A várakozás ilyenkor igazi élmény. Nincs telefon, nincs laptop, se tévé, se könyv, nincs chat, csakis a fekete égbolt.

Apa helyett évek óta, pontosan immáron tíz éve Kaitoval osztom meg a várakozás óráit, és ő abszolúte partner ebben (is). Talán ezért is imádom ennyire ezt az egészet: csend, otthon, nyugalom, gyönyörű csillagos éj, fenyőfák és a kutyám. Számomra ez a boldogság, ilyenkor nincsenek gondok, csak az a belső örömöm és békém, amit ilyenkor érzek azért, hogy itt lehetek, hogy mindezt a gyönyörű jelenséget láthatom. Mintha hazaértem volna, örül a lelkem.

Egyetlen évben sem hagytam ki ezt a szeánszom. Fontos nekem. Ez az év azonban sok mindenben más. Sokszor vagyok szomorkás, hiszen mikor egy számodra kedves valaki betegeskedik, óhatatlanul is bekúszik az agyadba a „mi van ha…”.

Nincs ez máshogy most sem. Felnézek az égre, és önkéntelenül is eszembe jut, hogy ilyenkor szokott jönni a kutya, elhelyezkedik mellettem, és ő is átérzi ezt a csodát, aminek részesei vagyunk, itt és most, csak mi ketten.

Hirtelen felvillan: mi van, ha ez az utolsó együtt töltött csillagfürkészésünk?

E gondolatra a könnyeim szépen lassan kezdtek végigcsorogni az arcomon…

Ekkor az én okos ügyes kutyám, megérezve hirtelen feltörő szomorúságom, menetrendszerűen – ahogy azt ilyenkor, mikor negatív érzelmeket észlel, mindig szokta – odajött, meleg, kicsit érdes nyelvével megnyalogatta az arcomat, majd mikor úgy érezte, megvigasztalt, elfoglalta az ilyenkor szokásos helyét: pont annyira távol, hogy épp ne érjem el, de pont olyan közel, hogy érezzem és lássam, velem van.

S ekkor hirtelen felnézve az égre, megláttam egy nagyobb hullócsillagot. Vártam már.

Minden rendben Kiskutyám, a gazdi kívánt. Ránézve megkönnyebülten újra elmosolyodom, és ismét megérkezem a belső békémhez.

Ugye milyen jó, hogy van miben hinni?

Tökéletes.

U.I.: Ez volt az utolsó csillagfürkészésünk együtt.

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé.

Follow by Email
Facebook
Facebook
YouTube
Instagram