7 nap. Apám és én. Egy szobában….
Az északi sarkkörön túl 400 km-rel?
Mikor Anyának felajánlottam, hogy elviszem egy külföldi útra, gyermeki szívem diktálta hévvel ajánlottam fel ugyanezt Apának is. Egyikük sem beszél nyelvet, ketten elindulni messzire nem mernek, hát akkor uccu neki, külön-külön „haddszóljon”, nem kérdés, megérdemlik, annyi támogatás után, amit Tőlük kaptam, ez a legkevesebb.
Az ember lánya, mikor felteszi a nagy kérdést, hogy hova is szeretnél utazni, titkon – és persze full naivan, hiszen ki érné be kevesebbel, ha egyszer ingyér van – valami kis szolid, szomszéd országbeli városkára, esetleg egy tengerparti, emberléptékű helyre gondol, ami egy átlag (vagyis ez sajnos már korántsem az átlag) magyar (értsd: normálisan dolgozó, de a megrendelt statisztika ellenére nem épp hasító magyar bért kereső…) ember számára is racionális mértékű (értsd: nem rengeti meg az amúgy sem több pilléren nyugvó egzisztenciád) ráfordítással elérhető.
Na, hát Apát nem kell félteni, tud ő nagyot álmodni, ha akar, még inkább, ha a megvalósítás 1%-ára sem lát esélyt. Bízva abban, hogy úgyis lehetetlent kér, és talán, ha teljesíthetetlen vágyat prezentál, nem ba**tom tovább azzal, hogy mondja meg, hova menne, két kanál pöri között kibüfizte, hogy ő bizony egy helyre vágyik igazán, az pedig Európa egyik legészakibb városa, a norvég Tromso. …..
Nos….az étvágyam ugyan elment, de nem az izgatottságtól. Az életkedvemet pedig a „bálnát akarok simogatni – merazakváriumokbanazninccsen” (még jó…maradjon is így) mondatnál láttam tovaszállni, és ugye, mivel
rúgjunk még egy utolsót a földön fekvőbe: a sarki fényt is megnézné, hamá’ arra jár.
Pár hónapnyi szorongásos frusztráció után kaptam magam, és utánanéztem, egyáltalán hol van, és mit kell tudni erről a helyről.
Végül Apa is utánaszámolt, és ezután jött a megszokott, apámféle hitrendszerből levezetett reakció: „hagyjuk a picsába, lehetetlen, kurva drága, nem kell. „MAJD NÉZEGETEM A WEBCAMERA FELVÉTELEIT, NEKEM AZ IS ELÉG….”
Szorongásom mellé így már jóadag lelkifurdalás is társult, hiszen minden hétvégén, mikor otthon elmentem a dolgozószobája előtt, Tromso város sirályainak vijjogása hallatszott ki sztereóban. Néha befutott egy két hajó is a kikötőbe, ilyenkor Apám lelkesen mesélte, hogy hányan szálltak le, mekkora hajó volt, hány sirály volt épp ott, és így tovább.
Egyik nap, megelégelvén az online sirályhangot, és Apám búvalbélelt arcát, melyre az élet gyakorlatilag minden egyes ránccal még több „úgyse sikerül” gondolatot rajzolt, gondoltam egyet, és felhívtam „A Mestert”: Rékát.
Réka istenadta guru tehetségével eszméletlen gyorsasággal keres repülőjegyeket, és minden mást. Így ismét nála kötöttem ki, nagy levegővel meg is vettük a két repjegyet és foglaltunk szállást.
Szállás kapcsán érdemel egy bekezdést, hogy mikor Apám megtudta, hogy mégis megyünk, mert így-vagy úgy, de közös büdzséből mégis kihozható (itt téve hozzá, hogy egy percig sem várta el tőlem, hogy anyagilag mindent én álljak), nem hazudtolta meg magát: egyből elkezdett extrém szállásokat keresni a neten. Aztán mikor előjött az ötlettel, hogy menjünk egy erdőben lévő luxusszállásra, ahol farkasok mászkálnak a szállás körül szabadon, egyből Barbi barátnőmre gondoltam, és az ő szavajárására: ….. azért a lóf**nak is van vége….
Most pedig lassan indulás van. Bálnales lefoglalva, sarki fény vadászat lefoglalva. Felfújható Orca becsomagolva – ha esetleg nem jönnének a bálnák, vagy már elmentek volna, legyen mit beúsztatni a látószögbe. …Nehhhogy leszállva a gépről elkezdjen motyogni, hogy „szar volt az egész, nem láttunk ló**t se”. Ismervén őt, fő az elővigyázatosság ugye.
Ahogy közeledik azonban AZ Időpont, kezdenek látszódni rajta a kezdő komfortzóna elhagyók tipikus tünetei: aggodalom, túlbiztosítási hajlam, bizalomhiány stb…
Vicces látni, ahogy küzd magával, vergődik, ahogy gyermekien örül, mégis halálfélelme van attól, hogy másra – nevezetesen rám…- kell bíznia magát, kiszolgáltatottá válik egy nagyon távoli országban egy gyereknek – hiszen neki mindig is egy gyerek leszek.
Az ilyen félelmekből adódóan vannak olyan „fajsúlyos” kérdései, melyekre választ akar kapni, és mivel nem tud angolul, természetesen napi ötször felhív és megkérdezi, hogy megkérdeztem-e azokat a kardinális dolgokat, amikre választ vár.
Az egyik ilyen abszolúte vitathatatlanul fontos kérdés (egy magyar számára meg aztán pláne), a következőképpen hangzott:
„ Hol van bolt?”
Nos….mémszerető emberként a hangos felröhögést követően elfilóztam azon, vajon nagy genyóság volna-e, ha apámat lefotóznám, mikor kilép a tromso-i terminálból, kabátját szétfújja a mínusz tíz fokos szél, esik a hó, és ő szemét összehúzva spártai elszántsággal kérdi az ott lévőktől magyarul ‘ektivitizve’: „Ho’ van bót’?” Az érzékeltetés gyanánt íme valami hasonló beállás:
Mivel ezt a kérdést a röhögésen túl más egyéb reakcióra nem méltattam, ezt látván, intézkedett, hiszen az internet örök barát, a webcamera meg aztán főleg, így természetesen, már kívülről fújja az ottani élelmiszerláncok nevét, helyét, és árait. Hurrá..akkor már éhen nem halunk.
Természetszerűleg, hogy próbálja elrontani magának a még át sem élt élményeket, eszméletlen fantazmagóriákat kreált (amik persze nem azok, de irreális dolog félni már most tőlük), a nem fogunk tudni ott élni, me’ drága’ szösszenettől az „úristen, tök sötét az egész hely, nem is látunk majd fényt” gondolatfoszlányig. Erre csak azt tudom mondani, amit régen egy egyetemi tanáromtól hallottam (vagy nem. Most nem jut eszembe kitől, de okosságot csak tanárok tudnak mondani..): „tetszett vóna’ meggondolni, még mielőtt…”…még mielőtt ki tetszett találni az úticélt.
Én nyilván teljesen más dolgoktól félek. Eléggé aggaszt például, hogy hét napig hogyan fogunk kijönni egymással egy szobában, mikor még pár órát sem igen sikerül abszolválnunk egy kertes házban, bár, tény, javuló tendenciát mutatunk.
Mindenesetre mindkettőnknek retúr jegye van, jelentsen ez bármit.
Bárhogy is sül el ez a túra, már most mindent megér az, ahogy látom a titkolt örömét – mert érzelmet ugye férfiember nem mutat ki. És igen, nem feladatom, hogy apámat megtanítsam örülni az életnek, de nyújthatok hozzá segítséget, úgy, ahogy sok mindenhez ő nyújtott és nyújt nekem.
U.I.
Amíg mi felfelé nézve a fényt csodáljuk, addig Anya vérszemet kapva a pálya szélén felkészül (legalábbis ő úgy gondolja)….múltkor telefonált: „összementek A pulóverek”…
