Túléltük

Nos, nem volt egyszerű. Már az indulás előtti este is rendesen megkérdezte az idegrendszerem, íme pár csörte végszava csak dióhéjban:

Én: – „Nem, nem viszünk a feladott poggyászban se szalonnát, se kóbászt’, se sajtot.”

Én: – „Nem, nem kell tíz csomag háztartási keksz.”

Én: – „Nem, nem viszünk fémdobozba zárt, ipari mennyiségű gyógyszert, csak ami a legszükségesebb”

Én: – „Nem, nem viszünk ötfajta fogkrémet, csak egyet.”

Apám: – „De miééééééért?” – “Ábelefekt” on

Apám: – „Vegyünk mindenből otthonra is, ha lezuhanunk, anyád ne legyen kaja nélkül.”

Na, itt padlót fogtam. Totál off. Há’ micsoda körültekintés má’ nem? Még jó, hogy átszállásos utazás lesz, így duplán izgulhatok azon, vajon mit fog magában mantrázgatni felszálláskor (mintha magában tudná tartani…). Ha tippelnem kellett volna, a „csak ne zuhanjunk le” vagy a „biztos, hogy lezuhanunk” mondókára fogadtam volna. Mindig élmény ilyen hozzáállású emberekkel utazni, nem? Olyan jó érzés mellettük ülni öt órán keresztül.

Miután a szalonna-kóbász meccset megnyertem, a keksz csomagok mennyiségét lealkudtam, és fogkrémből is csak kétfajta került be, indulhattunk.

Nyilván késve indult a gép. Emiatt nyilván húsz percünk maradt az átszállásra. Emiatt nyilván elvesztek a bőröndök!!!! ……

Abban volt az orca!!! Holnap hajnalban pedig bálnales!

Nem is az ötkilónyi kekszet meg a meleg ruhákat sajnálod ilyenkor, hanem azt a szájbatett felfújható állatfigurát, amit a kirándulás megmentéseként hoztál, ha esetleg nem jönne a felszínre egyetlen nyavalyás bálna sem. Mikor aztán jegyzőkönyvet vetetsz fel, szembesülsz az állítólagos norvég mentalitással, a következők szerint.

Én:

Reptéri személyzet:

Aha. Próbálnál meg magyar honban csak egy napig felszínen maradni barátom, egyből megismernéd a stressz fogalmát…

Miután azonban túl voltam az első sokkon, felvetettem a jegyzőkönyvet, és tájékoztatást kaptam a jogaimról (pfff….), magyarok által jól ismert kárörömmel vettem észre, hogy nem csak mi b**nk rá, hanem még jó páran rajtunk kívül. A terepet szemlézve feltűnt, hogy rajtunk kívül van még egy izgága alak, aki héjaként köröz a szalag körül, nem úgy, ahogy a norvégok. Stressz-szintjéből egyből levettem, ő is magyar. Miután aztán kiderült, hogy a bőröndök a legutolsó oslo-i géppel jönnek, az összes pórul járt ember közül nyilván kik vállalták, hogy megvárják a csomikat a reptéren? Persze, hogy csak a három szittya magyar. Ennek több oka is volt. Egyrészt programunk volt másnap – kellazorca! -, másrészt pedig jelen esetben a 40 rongyos pulóver sem igazán opció, hiába adják vissza a pénzt, mert hát na. A negyvenezer az mégiscsak negyvenezer, és ketten voltunk hét napra. Ez már nem a bazársor Caprin. Úgyhogy vártunk, várakozás közben pedig egész jól összehaverkodtunk póruljárt hazánkfiával, akiről kiderült, sok éve kint dolgozik. Ebből látszott, hogy bármilyen szar helyzetben legyen is, bármilyen messze otthonától a magyar, a közös puffogás és elégedetlenkedés bárhol összekovácsolja még a legnagyobb ellenségeket is. De a három óra az biza három óra, akaratlanul is pavlovi reflexként hat rád az időnként elinduló szalag hangja. Ilyenkor mindig három oldalról blokád alá vettük a futószalagot és vártunk. Hogy mit és miért, azt csak az isten tudja. De ezzel is telt az idő. Aztán, este tizenegyre gyakorlatilag már csak mi kísértettünk a reptéren. És akkor megjött az utolsó gép. Csomagok sehol…Na, ekkor már kicsit emelkedettebb stressz-szinttel mész oda a stresszt még csak hírből sem ismerő norvégokhoz, és aki ismer, tudja, velem nem érdemes ilyenkor szarakodni. Valahogy érezte a kisugárzásomból, hogy most jobban teszi, ha legalább úgy tesz, mintha érdekelné a problémánk. Besétált gyökkettővel egy irodába, ahonnan láss csodát, kitolta a három bőrit. Hmmm, most akkor ez vajon végig itt volt, vagy valóban az uccsó géppel jött? Nem is akarom tudni.

Újdonsült ismerősünk ezután nagyon kedvesen bevitt minket a szállásunkra, plusz megmutatta a bálnales másnapi gyülekező helyét, hogy ne kelljen hajnal négykor a városban kavarogni, úgyhogy minden jó, ha vége jó, sőt, a lehető legjobban sült el a bőröndmizéria. Segítőnk előtt pedig le a kalappal, őszinte köszönet azért, amit értünk tett. Meglepő, de jól eső érzés volt, hogy a magyarok néha igenis össze tudnak tartani, és ehhez nem kell más, mint őszinte segítőszándék, egy cseppnyi jóindulat, és némi kritikai éllel, az együttpuffogás összekovácsoló élménye. (A kezünket ezután sem engedte el, egyik szabad napunkon autóval megmutatta Tromso város lakóövezetét, kikötőjét is. Úgyhogy tényleg: a legnagyobb köszönet érte Neki!!!!)

Bálnales:

Másnap hajnalban aztán ténylegesen elindult a mandula. Szürreális élmény, mikor hajnal négykor megcsap a felismerés: eddig csak szolid ízelítőt kaptál abból, ami rád vár ebben a hét napban.

Gyakorlatilag a hét nap alatt arcberendezésem alapállásává (kéretik a „mindig ilyen” kommentektől tartózkodni…tudom…) valami hasonló vált:

Ezt nagyjából ilyen és ehhez hasonló szösszenetek okozták:

“Minek hoztál hajszárítót? Nem mosol hajat, túl hideg van itt ahhoz.”

”Azonnal gyere vissza, ezt még egyszer meg ne merd csinálni, még elveszel itt nekem” (eltávolodtam 500 métert tőle, de látóhatáron kívülre kerültem – magyarra lefordítva, nézelődtem a városba..)

Én ezt azért átgondolnám….

Ezeken az „apróságokon” lassan de biztosan, bár némileg hitetlenül túllendülve vártuk a túravezetőt a megadott helyen.

A bálnákhoz négy órát kellett buszon utazni, full sötétben, mert messze északon úszkálnak. Apám és a tömegközlekedés. Nyilván ismeretlen fogalmak számára a másik terének tiszteletben tartása, és a csend. Mikor odaértünk, a gyomrom már keresztbe volt, hogy vajon szerencsénk lesz-e. Ezen állt vagy bukott a hét nap sikeressége. Kesergés lesz, vagy öröm? Tíz perce lehettünk vízen, apám már Amundsent megszégyenítően kémlelte a vizet. Míg én megkövülten kapaszkodtam szarrá fagyva a hajó korlátjába, apám kihúzta magát, beleszagolt a levegőbe, mint a kopók, látszott, hogy élvezte minden pillanatát. Egyszer csak hátranézett, és ennyit mondott mosolyogva (ez nála nagy szó!): „megvalósul az álmom”.

Na ezért megérte. Bármi is történt, ezért az egy mondatért megérte elviselni mindent. Megfejelve ezt az élményem, a bálna is hamarosan megérkezett, igaz nem köszöntött minket tripla szaltóval és nem integetett az uszonyával, mint Willy, de méltóságteljesen merült fel-alá a vízben kicsinyével. Komolyan, öröm volt nézni, ahogy apám élvezi minden pillanatát. Elemében volt, kémlelte a vizet, hátha még egyszer felbukkannak valahol. És ugye aki keres, az talál is. Jöttek. Hosszúszárnyú bálnák, kardszárnyú delfin. Minden kívánsága teljesülni látszott. Igaz, a piruettek, fejkidugások most elmaradtak, de ez nem törte le, örült annak, hogy három órán keresztül ezekkel a csodálatos élőlényekkel egy helyen lehetett. (Nekem vannak aggályaim az ilyen túrákkal kapcsolatban, mert gyakorlatilag üldöztük az állatokat, mivel, ha valahol felbukkantak, egyből az összes túravezető arra vette az irányt, hogy ez mennyire jó taktika nem tudom, de, hogy nem épp állatbarát megoldás, az fix. Na, mindegy, ez csak az én véleményem, valószínű ezért nem okozott nekem katartikus élményt.) Nem túlzok, soha életemben, életem egyetlen napján sem láttam apámat ilyen izgatottnak és boldognak, ahogy a hajón akkor. Csak nézte a sok bálnát, élvezte a mínusz ezerben való motorcsónakázást, a csodálatos fjordok szürkületben úszó vad hangulatát.

Fjordtúra:

Másnap reggel fjordtúra kezdődött kocsival, mely az egyik kedvenc programmá vált. Sal, az idegenvezető srác gyönyörű helyekre vitt, egyszerűen lenyűgöző élmény volt. Végérvényesen és menthetetlenül beleszerettem Norvégiába! Szavak le nem írják, amit mutatott nekünk. Hatalmas hegyek között havas-jeges utakon, tényleg a semmi közepén, csodálatos fjordok, béke, csend, nyugalom. Az itthon totális ellentéte. Néhol a puszta érintetlen természet jávorszarvasokkal, máshol a természet és ember együttműködése látszott. Imádtam minden pillanatát. Csodálatos, ahogy ezek az emberek megtanultak együtt élni a természettel: elveszik, ami kell nekik, de mértékkel, és elfogadják a természet adta lehetőségeket, kihozva abból a maximumot. Gyönyörű élmény volt ezt megtapasztalni.

Az út során, ahogy nézegettem a tipikus zöldre, kékre, pirosra festett norvég házakat, feltűnt, hogy a norvégok nem használják a függönyt. Minden házba totálisan be lehetett látni minden ablakon. A városban is, a mi szállásunk ablakán sem volt. Sal azt mondta, azért, mert az ő hitük szerint nincs rejtegetni valójuk, és ezt így mutatják ki. Na hát elkussoltam. Ha ez így van, akkor itthon milliárdos lehetnék függönybiznisszel vazze’. Az agyamban már meg is jelent a reklámszöveg:

az utolsó betűt mindenki fantáziája szerint válassza meg…

Hazaérve ebből a csodából, úgy döntöttünk, megpróbálkozunk az Apám szerint lehetetlen küldetéssel: megkeressük A BÓTOT’. Miután megtaláltuk – nagy kihívás volt tényleg… – és hosszas ámokfutás után apámnak sikerült azon is túllendülnie, hogy NINCSENVAJ…..- volt, csak akkor még nem tudtuk a norvég nevét – elindultunk haza. Végülis, mit ér a világ egyik leggyönyörűbb helye tele fjordokkal, hegyekkel, természeti csodákkal, ha egyszer NINCSENVAJ? Nem mondom, voltak olyan pillanatok, amikor elgondolkodtam a kajacentrikusság új dimenzióján. Én is kajás vagyok, na de ennyire? Otthon szalonna meg kóbász, itt meg vaj? …..

Vaj híján kis pihenés után este következett a sarki fény vadászat első napja, vagyis inkább éjszakája. Ami nyilván a rossz idő miatt elmaradt. Nyilván életem leghelyesebb túravezető sráca közölte a szomorú információt. Sebaj, ilyen az én formám. Majd legközelebb.

És mivel hosszú lett és tudom, hogy az emberi türelem véges, a legjobb részeket megtartom egy következő beszámolóra, hamarosan jön az is. Hiába, egy hét apával szolgáltat némi élményforrást. Hab a tortán, hogy ezeket Európa egyik legszebb országában tapasztaltam meg.

Szóval, folyt.köv.

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé.

Follow by Email
Facebook
Facebook
YouTube
Instagram