Folytatás következik

dav

Tádááááám, íme:

Sarki fény vadászat

Ott hagytam abba, hogy az első sarki fény túra aktivitás hiányában elmaradt, és így nem csak a fényről maradtam le aznap, hanem az eszméletlen mosollyal bíró túravezető srácról is. Természetesen elszóltam magam Apám előtt, mert aki már ennyire „handsome”, ott már az ember lánya, hacsak nem vak, spontán is felhörög magából egy „aztamindenit”-et. Így Apám ezt követően ösztönszerűen savazta szegény srácot. Volt ott minden, semmirekellő, suhanc, ‘gyiknyál’ és hasonlóan “kedves” jelzők… . Az én legnagyobb örömömre azonban – és nyilván Apám legnagyobb szomorúságára – másnap is ő jött értünk.

Elmondta a tudnivalókat, többek között azt, hogy ma este úgy van esélyünk látni bármit is, hogy tiszta égboltot keresünk, ami jelen állás szerint legközelebb Finnországban lesz. Ahol jelenleg -25 fok körül mozog a hőmérséklet. Kérdezte, benne vagyunk-e? Pf,…ez kérdés tárgyát képezi? Veled?…még a -50-be is, Szivi.

Így hát elindultunk a felszerelésekért.

Nos….adott a 160 centim…(jóból csak kicsit adnak ugye, bár ezt az elméletemet egyszer felül kellett bírálnom…), melyhez társul a nem épp törékeny testalkatom. Hogy milyen apropóból gondolta úgy a srác, hogy L-es méretű overált ad rám, nem tudom, de mint egy minijeti úgy néztem ki benne. Megaláztatásomat nem csak a szemembe lógó sapi tetézte, hanem Apám váratlan hisztije is, amit azért produkált, mert nem volt ingerenciája felvenni a védőruhákat. Először nem igazán értettem, mi a probléma, hiszen hidegben leszünk x órán keresztül, ezt akarta, erre vágyott, most akkor mi a gond. Nyilván az ember ilyenkor azért érzi, hogy ha egy nem épp fiatal embert kimozdítanak az örökös, melegen tartó komfortzónájából, akkor az bizony kétségbeesett pánikot generálhat az ismeretlentől való félelem okán. Az i-re a pontot természetesen megint egyetlen mondattal sikerült feltennie…: “voltam katona, a – 25 fokot egy pólóba is kibírtuk…”.

Nyilván.

Na haladjunk.

Apám puffogó vipera módjára végülis felöltözött, majd dirrel-durral kivonult a kocsihoz. Én döbbent arckifejezéssel, lángoló fejjel, két számmal nagyobb kezeslábasban próbáltam minél láthatatlanabbul elosonni a srác mellett, ami nyilván, ha a földön húzod magad után az overál lábrészét, nem túl egyszerű.

Szóval, adott egy hasonló kinézet:

Bár én tudtam volna ilyen büszkén viselni…

és egy jó adag szülői hiszti.

A buszon természetesen újabb hiszti következett, mondván, így nem lehet utazni három órán keresztül – lássuk be, ebben most igaza volt -, így végítélet napján tapasztalható szenvedéssel leküzdötte magáról az overált és a kabátot, természetesen közben folyamatosan osztotta a túravezetőt…még jó, hogy magyarul senki nem értett. Még lejjebb csúsztam az ülésben….

No, hát mi így indulunk sarki fény túrára..lángolt a busz az égő fejemtől…de oké, ez is megtörtént, ezen is túl vagyunk, induljunk hát el. Miközben Apám puffogott mellettem, én ittam a szépszemű túravezető minden szavát. Próbáltam fordítani, miket is mond, de a reakciók hallatán hamar feladtam, hiszen a „jó, én értem…” reakció nem kíván több magyarázatot. Az abszolút best of számomra az volt, mikor a srác irigylésre és csodálatra méltó lelkesedéssel magyarázta el, mi is az a sarki fény, és oxigén így, hidrogén úgy, és próbálnám megjegyezni és lefordítani apámnak, mire ő: “ááá, az nem úgy van, ez hülyeség…”

Na és akkor itt van az, hogy nem írom le az ezzel kapcsolatos gondolataimat, megkímélem rejtett polihisztorként létező Apukámat, mert megkért. Inkább fókuszáljunk rám a továbbiakban.

Miközben a srác mesélt a számikról, a finnekről, a sarki fényről, csak néztünk egymás szemébe …és egyszer csak ott volt Az érzés…amikor azt érzed, hogy beléd feledkezik, hogy rajtad „felejti a szemét”. Na innentől kezdve hatványozódtak a „problémáim”: minijeti kinézet szembecsúszkáló sapkával, hisztiroham utóhatásai, és még ez is. Konkrétan még magyar férfiakkal is néha beszari üzemmódban sikerül működnöm, ha ilyen helyzetekről van szó, nemhogy egy külföldivel…ezek után, bármiről is kezdeményezett beszélgetést, illedelmesen mosolyogtam, és egyetlen szó tudta csak elhagyni a számat: „Yeah”….kéretik ezt nem félreérteni, ez nem az a yeah…

Finnországba érve bebaktattunk egy erdő mélyén rejlő tisztásra, ahol minden fotós, vagy fotósnak készülő ifjú padavan beállította a fényképezőt. S aztán vártunk.

Mindig is imádtam, mikor pasik mutogatják a csillagokat és a holdat. Nem tudom, miért, de ez valahogy nekem mindig különleges élmény, lehet, hogy nyálasnak hat, de hát pont leszarom, imádom nézni a csillagokat, és ha ezt egy olyan pasi is „űzi” velem, akivel még kémia is van, akkor felhőtlen a boldogságom.

Mi tagadás, rajta nem múlott, próbálkozott ő a beszélgetéssel, de hát még a *** is belém fagyott, nemhogy a szó…..Aztán mikor ezt észlelte, áttért elbeszélő módra, és ugye a Holdnak pont gyönyörű udvara volt, szóval téma az volt… Mikor A Pasi szorosan odahajolva, hogy minél közelebbről tudja megmutatni neked, hogy melyik a Göncöl, és merre is van Észak, magyarázza, mit és hogy kell nézni, és neked egészen komolyan ezek után csak annyi jön ki a szádon, hogy „yeah”, néha egy „wow” (ugye Ötyék;) )…ott má’ baj van. Ezt még megspékelte egy olyan sztorival, amelynek érzékeltetésére szinte annyira közel hajolt az arcomhoz, hogy már majdnem összeért az orrunk…hát, aki akkor belelátott volna a fejembe, az újraírta volna az ember tragédiáját…

Apám eközben bőszen nézett felfelé, és természetesen ő volt az első, aki észlelte a fényt. Szóval ezután kb. negyed óráig csak felfelé néztünk és álltunk (én eközben nyilván magamban hitetlenkedtem magamon). Lassan tűnt fel az égen, mint egy felhő, aztán halványzöld, élénkebb zöld, vékony sávban…mi tagadás, különleges és szép volt.

Miután mindenki kigyönyörködte magát, a fény pedig “távozott”, elindultunk egy másik helyre, ahol egy tisztáson tábortüzet raktunk, és szintén a -25 fokban másfél órán keresztül ‘chilleltünk’ s vártunk, hátha látjuk még.

Node, most jön, ami még nem volt. Bridget Jones rajongók figyelem, érkezik az utánpótlás…Azok, akik eddig azon kevesek közé tartoztak, akik bírnak, azok szerintem eztán is fognak, hiszen ők eddig is tudták, hogy néha infantilis tudok lenni, és mindent megteszek egy jó poénért, ha kell, beégetem magam; akik meg eddig se szerettek, hát azok meg ugye…úgyse olvassák el, szóval a kör bezárult. A porral oltót bekészítettem, jöjjön hát…

Szóval, kvázi Törpillaként létezni nem egyszerű. Pláne, ha erre még rájön négy réteg ruha, egy télikabát és egy baszom nagy védőruha. Na meg ki ne hagyjam a szembecsúszó sapit, ugye. Aki ilyen kinézettel nőies tud lenni, az tanítson please, de komolyan. Maradék önbecsülésemmel felvértezve realizáltam, hogy hát idestova hat órája utazgatunk, és hát ….”toálettre kéne menni”. Rakjuk össze: -25-30 fok, annyi réteg ruha, amiben mozdulni se bírok, térdig érő hó…és pisilni kell.

Észrevétlenül próbáltam eltűnni a színről – amire nem segített épp rá Apám folyamatos hangos kérdése: „Segítsek?” (no comment) -, és keresni egy eldugott helyet, ahol nem tökig ér a hó. Miután némi poroszkálás után ráleltem, jött a következő kihívás. Mínusz ezerben levenni mindent, amit az akcióhoz le kell. Őszintén megmondva, mikor ennyi szarsággal kell foglalkozz, nem érzed a hideget. Egyetlen dolog foglalkoztatott csak, maga a kivitelezés…Nőként természetben nem könnyű. Overálban pláne nem, mivel nyilván nem veszed le, csak a felső részből bújsz ugye ki…Itt akkor most jön egy kis pause, mindenki elképzeli, amit el kell, a lényeg, hogy túl voltam rajta. Aztán jött az agyamba egy DE! Mi van ha….? Mi van, ha esetleg…? Felöltözvén, isten tudja, hogy miért, de elkezdtem agyalni, hogy térdig ér a hó, és hát sok a ruha, az overál is, mégis, mi van, ha esetleg….? Na, szó-szó, hát én biztos, ami biztos alapon, miután felöltöztem, hirtelen jött ötlettől vezérelve hanyatt vágtam magam a hóban (annyi eszem azért volt, hogy arrébb mentem), és égő vagy sem, meghemperegtem benne. Há’ nehogy még a végén pisiszaggal lézengjek a „Jócsávó” mellett a tűz körül….(engedjük el, hogy a kurva hideg miatt ennek a gondolatnak semennyi valóságalapja nem volt…).

Miután magamtól is megrökönyödve visszaslattyogtam a tábortűzhöz, jött a következő kihívás. A többiek már ott ücsörögtek és melegedtek, hát akkor tán nekem is le kellene ülni. Na de hogy? Ennyi cuccban mozogni sem lehet, basszus, nemhogy ülni. Fél órámba telt, mire valahogy letettem oda magam…a bálnák nem vergődnek ennyit partra vetődéskor. Hogy milyen látványt nyújthattam eközben, nem akarom tudni. A lényeg, lent voltam. Aztán egy fél órával később elhangzott a mondat, ami kimozdított kényszerű statikus létezésemből….”Ki kér pillecukrot?”

Gollam nem nyúlt így a gyűrű után, mint ahogy én vetődtem a cukorra…Egyből elfelejtettem, mennyi gönc is nehezíti a mozgásom, és hogy is nézhettem ki.

Szegény csávó, kezdtem őszintén sajnálni, mit gondolhatott ott magában…kapott egy félőrültet, hurrá…

Sajnos azonban ennek a napnak is vége lett, hajnali háromra hazaértünk, és én többé nem láttam Őt. Másnap már nem ő jött.

Azt hittem, a fentieknél rosszabb már nem jöhet, de a következő sarki fény túrán ért el az abszolúte teljes megsemmisülés, mikor is az egyik turista odalépett hozzám, és nekem szegezte a kérdést:

“Honeymoon?”

Te jóságos Úr Isten!!! Kétségbeesve pörgettem végig az agyamban újra és újra a tegnap este történéseit, kerestem azt az egy pillanatot, amikor is kihangsúlyoztam a Szépszeműmnek, hogy Ő ITT AZ APÁM! de valahogy nem igazán találtam meg ezt a momentumot. Letörlődött az arcomról a mosoly. Nem tudtam eldönteni melyik szörnyűbb, az a gondolat, hogy esetleg ő is azt hiszi, az apám a férjem, vagy az, hogy nekem valaha is ilyen szélsőséges személyiséggel megáldott férjem legyen. Totális megzuhanást okozott ez a feltételezés, és ez még máig hat, ha visszagondolok erre.

Szóval ezek, és még sok más vicces és kevésbé vicces dolog történt velünk ott kint. Mesélhetnék még Apámról és a kekszről, amit minden út alatt, mint ha mosómedve lenne, úgy tolt az arcába, és egyéb, együtt átélt, móka tárgyává tehető pillanatokról, de akkor sosem lenne vége ennek sztorinak.

A konklúzió? Talán lehetne az, hogy két ember, akik két napot nem bírnak ki egymással veszekedés nélkül, egy hetet sem fognak. Ezért azonban nyilván nem kellett volna az északi sarkkörön túlra utazni. Egész úton próbáltam mérlegelni, vajon megérte-e ez az egész cécó. Azt akartam elérni, hogy életében egyszer az Apám felhőtlenül boldog és elégedett legyen. Hogy az volt, az egészen biztos, hiszen máig úgy mesél róla, mint élete legjobb kalandjáról. Hogy bevállalnám-e még egyszer? Nem biztos. Vannak ugyanis olyan tulajdonságai az embernek, főleg idősebb korára, amik meghatározzák a viselkedését. Nem biztos, hogy ilyen helyzetekbe kellett volna hoznom. Aki nem sűrűn hagyja el a komfortzónáját, szereti a biztosat, az előretervezést, ragaszkodik a biztonsághoz bármi áron, az nem tudja kellő könnyedséggel befogadni a spontán és kalandos dolgokat.

Az azonban tény, hogy némi vergődéssel bár, de az az ember, aki soha életében nem gondolta volna, hogy ilyen kalandokban lesz része, több örömmel, mint sopánkodással végig csinálta ezt az utat, és igazából ez a lényeg. Egy hétig nem gondoltunk a problémáinkra, legyen az munkahelyi vagy családi gond, egy hétig nem volt politikai plakát, soros, migráns, és a többi rigmus. Egy hétig csak a kristálytiszta levegő, a csodálatosan gyönyörű (néhol) érintetlen természet, tisztalelkű, természetimádó egyszerű emberek, és egy stresszmentes élet vett minket körül.

Az pedig, hogy én megtapasztalhattam azt, hogy létezik egy ilyen élet is, ami a mostani totális ellentéte, mindent megért. Bármit hozzon is a jövő, ezek az élmények és tapasztalatok biztosan tudom, hogy segíteni fognak minket sok döntés meghozatalában, és abban, hogy elviseljük az itthon ránk váró mindennapi valóságot, legyen az bármilyen.

És Te, Kedves Ismeretlen Szépszeműm…rólad mindig James Blunt You’re Beautiful című száma, annak is kifejezetten ez a része jut majd eszembe: “But we shared a moment that will last till the end” . Mert volt egy pillanatunk, tudom, amire örökké emlékezni fogok. És csak ez számít.




Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Follow by Email
YouTube
Instagram