Tipikus norvég piros ház, már-már giccsbe hajlóan a tenger partján.
Itt volnék. Egy idős házaspárral és a két szamojéd kutyájukkal.
Ami azt illeti, nem szarozunk. Rögtön a második napon egy jó kis túrával nyitunk, de előbb megejtjük a bevásárlást. Míg én szárnyaszegetten próbálok felkászálódni a biciklire – igen, aki nem bringázik minden nap, annak igenis kihívás az első pár méter, de aztán suhantam, mint mókus a kerékben – addig Nénje beköti a két kutyát a rokkantkocsi elé. Így indulunk vásárolni.
Rövid pihi után aztán indulhatott a túra. Mi tagadás, a néni, aki 70 éves, még egyszer: H E T V E N, nem szarral gurít ám… rossz csípővel, egyéb egészségügyi gondokkal, kinéztük az egyik legmagasabb pontot: a Solfjell-t. Természetesen biciklizve közelítettük meg a túraútvonal kezdetét is. Számomra ismeretlen izmok kezdtek el fájni már ennyi bicajozástól is, pedig nem mehettünk többet aznap 5 km-nél. De tudom, ez nyilván ló*** esti fénnyel egy edzett személynek. Aki nem én vagyok. A gerincbajság óta a sporttal igencsak csínján bántam, hajladozások voltak ide-oda, de attól szerintem nem igazán lesz kondiban az ember. Leizzadtam, egy szó, mint száz. Aztán megláttam, hova kell felmászni….
MIAJÓÓÓÓ******????
Node, pánikra semmi ok, kemény vagyok, mint a vídia, meg van versenyszellem, nem alázhat le egy 70es néni.
Végig Ő ment elől, mint egy kis manó, úgy tört előre. Kicsi Frodó. Én meg Samuként követtem…
Úgy is néztem ki kb. No smink, a kis divatos túracuccokat pedig felejtsük el, hiszen felmondtam, nincs bevételem, így nem is vettem az útra különösebb felszerelést. „Mindenből a legoccsóbbat” hozzáállást követtem. (Az, hogy később ezt duplán megszívtam, mert norvég koronáért kellett valamit is érő, felfoghatatlanul drága cuccokat vennem, természetesen más kérdés. Tanulság: inkább vedd meg otthon a jó minőségű drágát, mint az occsó szart, hogy ne kint kelljen megvedd valutáért a jó minőségűt, mert akár akarod, akár nem, úgyis kelleni fog a jó minőség, mivel ez itt már nem egy lagymatag terep, ahova a játékszernek is beillő párezres szarok jók.)
Szóval, szedett-vedett otthoni ruhákban, smink nélkül – még egyszer hangsúlyoznám..aki ismer, tudja, miért… szél által enyhén megtépázva, anyám 20 éves piros szélkabátjában…nos. Csak a méltóságom megőrzése végett nem tettem ki a hegy tetejéről egy „Judit feeling relaxed” posztot akkor. Lent látható, miért is.
Mint akinek a fejére kotont húztak…Csak a fejlődéstörténet érzékeltetése végett – már felvállalva, ha koton, koton….
Before…. 
After… 
Afterward… 
Oldalról ütősebb
Megterhelő, főleg az utolsó kép. Nekem legalábbis. Lebbenjünk is tovább hama’.
A felettünk mókoló zergéket ugyan nem előztük le, de néha hallottam, hogy „sugárhajtásra” kapcsolt szegény….
Há’ egy-két puki kiszaladt, na. Néha elég félelmetes volt utána mászni, ha értitek az aggódásom.
De tudjátok mit…ezen is olyan jóízűt röhögtünk….Eleinte úgy teszel, mintha mi se történt volna, meg rosszul hallottad talán.. De mikor már ő is elröhögi magát, egy-egy szaftosabbnál, akkor nem tudod visszatartani. Mármint a röhögést. Laza volt a néni, röhögtünk egy jót, és mentünk tovább. Hiába, aki kemény, magát összeszarva is felmegy a hegyre.
Fentről gyönyörű látvány tárult elénk. És azok a színek (ismét itt tartok, tudom…)..Apró szigetek mindenhol a tengeren. Kristálytiszta levegő. Csípős, de jól eső szél simogatta a még pesti szmogban füstölődött arcomat. Gyűrött, ragyás bőr, melyből atomokként seperte ki ez a norvég levegő a koszt. Míg ő nyújtott, mert lássuk be, eszméletlen teljesítményt nyújtott a hegymászással, biciklizéssel, én csak álltam ott, anyám piros kotonfejet teremtő kabátjában, és most az egyszer, felnőtt életemben először, nem érdekelt hogyan nézek ki a képeken. Egyszerűen csak élvezni akartam a friss északi levegőt, a tisztaságát, a tisztaságot, ami körülvett, a látványt, azt a pazar és páratlan látványt, amelyben a norvégoknak nap, mint nap részük lehet. Becsuktam a szemem, feltartottam az orrom, mint a kutyák, és szimatoltam. Szívtam mélyen a friss levegőt, hadd tisztítsa ki belőlem a sok szennyet. Hiába, a Hungária-Thököly nyomott hagyott a tüdőmben.
Jól kiszellőzve aztán megláttam egy művien elrendezett kőhalom alatt egy kajásdobozt. Felcsillant szemekkel nyitottam ki, még fel is sikkantottam hangosan, hogy oh, hát milyen figyelmesek ezek a norvégok, hogy hagynak itt kaját a túrázóknak.. .
Vendégkönyv volt benne…..szomorúan és korgó gyomorral konstatáltam, hogy nincs kaja, eztán bevéstük kicsi nevünket a vendégkönyvbe, természetesen a néni folyamatosan azon röhögött, hogy kaját vártam…de ő is égett, én is égtem, 1:1. Mehetünk is le.
Az ezt követő túrákon megmutatta, milyen bogyós gyümölcsöket lehet szabadon szedni. Nagyon feelinges volt botorkálni az erdőben, és útközben bogyókat keresni.
Kerestünk mi is, de nem találtunk, csak pár szemet, azt mondta, a lengyelek mindig leszedik. 🙂 Nos, igen, aki Európa kevésbé jólétibb államából származik, megtanult élni az élet farkastörvényei szerint. Van ez így…De erről majd még később mesélek, mert tudjátok, teljesen más vélemény alakult ki bennem a nagy nyugatról, így, hogy már éltem is köztük (egy kicsit), mint mikor még hozzájuk sem szagoltam. De erről majd később, még az út elején tartunk. 🙂
Ahogy sportolgattunk – így visszagondolva, az egész négy hét gyakorlatilag egy sporttábor volt -, rá kellett jönnöm, mekkora istenadta találmány is a fülvédő fejpánt. Ha lett volna nálam, akkor nem kellett volna kotonfejűen végigtolni egy hetet.
Hiába na, ezer éve nem sportoltam szélsőséges körülmények között – ha sportoltam egyáltalán valaha is szélsőséges időjárási viszonyok között -, fogalmam nem volt róla, hogy ha hidegben biciklizem, esetleg jól jöhet a bundás sapkán túl – ami alá úgy beizzadsz, el se indulsz, már folyik a szemedbe az izzadság – egy fülvédő, ami védi a füled a menetszéltől, de hagyja szellőzni a fejed. …Látszik, hogy office-ból szabadult véregér vagyok. A kinti (outdoor) világról fogalmam sincs. (A néni később megszánt, így egy csősálat már el tudtam helyezni kicsiny füleimen. Azóta már vettem hármat, menjünk csak szépen biztosra.)
A másik nagy találmány egyébként, amit imádok, a gyapjú. Hát ez valami isteni. Első hetekben nem értettem, miért fázok folyamatosan. Hiszen téli kabát, aláöltözet stb. Aztán fel lettem világolva, hogy gyapjú aláöltözőt kellene használnom, mert melegen tart akkor is, amikor izzadsz. Éééstényleg.
Oké, de honnan szerezzünk? Hiszen a szigeten volt egy, azaz egy bolt – vagyis, ami megközelíthető volt tőlünk, biztos volt több bolt is, valahol… -, ami élelmiszer volt. Oh, ja, ki ne hagyjam a barkácsboltot, lesz még jelentősége a későbbiek folyamán. Volt egy Montér nevezetű barkácsbót’ is a közelben.
Első igazán vastag gyapjú puleszomat – mindenki, aki ismeri családi kötődésünket a minőségi ruhákhoz, kapaszkodjon…. – egy secondhand shopban vettem, occsóér. Átestem a tűzkeresztségen. Első vásárlásom használtruha boltban. Szükség törvényt bont, az elvek arra jók, hogy megtörjük őket ugyebár ésatöbbi. (Intermezzo: már az út legelején kértem egyik legjobb barátomat, töltse le az elvek természetéről szóló könyvet, mert úgy látszik, ez az út az elvek feladásáról fog szólni. Intermezzo vége…)
Hol találtam secondhand boltot? Kompra szálltunk Nénjével. Így megy ez itt. Otthonról volt kollégák kérdezték, van-e pláza. …
Kedves elgondolás…Nem, hogy pláza, ember nincs 3 km-es körzetben.
Node, végülis szabadulva a pesti őrületből, ezt akartam. Mindig ezt beszéltük kollégákkal egy-egy rosszabb napon, hogy kiülünk a világ végére, és mindenki hagyjon békén. Na, há’ én most kiültem. Hogy milyen volt…. Az első két hétben király….aztán a sok-sok élmény közepette egyszercsak egészen hirtelen megcsapott az érzés: …
….nincs kivel megosztani.
Tudjátok, két hét eltelte után láttam először a sarki fényt. Nem igazán akartam elhinni, hogy Ő az, és főleg azt nem, hogy nekem itt és most ekkora mákom van, hogy az ablakomból, még csak moccannom sem kell érte, nézhetem. De abban az egy hónapban, amit ezen a kis szigeten, ezeknél a fantasztikus embereknél töltöttem, úgy látszik, az ég kegyeltje voltam. (én Kaitonak tudom be természetesen, köszöntem is neki, mikor megláttam a fényt.)
Mikor erősödött, és már biztos voltam benne, hogy a sarki fény cirkál az égen, kiálltam a teraszomra, hogy jobban lássam. És akkor….életem legnagyobb élményében lehetett részem. Felnéztem, kupolaszerűen borult rám fentről, táncolt zöldben-lilában, gyorsabban-lassabban. Mintha megnyílt volna az ég. Mintha megnyílt volna a Menny. Mintha újra egyesülhettem volna azokkal, akik már fent vannak. Abban a két-három órában, amíg szerenádot adott nekem, ott, azon a pici szigeten, annál a piros házikónál, az ég megnyílt, és a földdel eggyévált. A végtelenség érzése öntött el. Amerre néztem, táncoló zöld körök, fura alakzatok, csillagos ég.
Hangosan felnevettem, s miközben folyamatosan csak mosolyogtam, könnyek csordultak ki a szememből.
A mély belső öröm okozta mosoly és könny a legszebb dolog, amit az ember átélhet.
ennyit bírt a telefon 
nem adja vissza az élményt 
de emléknek jó
Ezt a spontán, mély, tiszta örömöt szerettem volna valakivel megosztani. De nem tudtam. Egyedül voltam.
Kontrasztos élmény ez. Életed egyik legnagyobb élménye örömmel tölti el a szíved egyik felét, míg a másikat a magány érzése szövi körbe azt a feliratot vésve bele: de jó volna valakivel megosztani ezt.
De talán, az ember élete legjelentősebb eseményeinél egy kicsit mindig egyedül van….talán.
Két hét elteltével aztán, azokon a napokon, amikor nem csaptunk nagy edzőköröket a kutyákkal, elindultam felfedezni. Hamar rájön itt az ember, hogy ez nem az az út, ahol full sminkben parádézik, hiszen minden egyes látnivalóért sportolni kell: bicikli, túrázás. Ilyenkor nyilván nem azzal vagy elfoglalva, hogy sminkelj, hanem, hogy túlélj, és, hogy bírják az irodában egyre csak ernyedő izmaid a megpróbáltatásokat. Minden nap bicikliztünk minimum 8 km-t. Mikor a néninek edzeni támadt kedve a kutyákkal, akkor voltam szarban csak igazán, mivel a két jómadár hegynek felfelé akkor indult csak el, ha előttük ment valaki. Ki más lett volna ez a valaki, ha nem én. Hegynek fel. Bicóval. Szánhúzó kutyák előtt…Jó tempót mentem nem mondom. Le is jött rólam némi plusz kiló ebben a négy hétben, ez tény.
Így esett, hogy három hét „kemény” kiképzés után megnéztem magam a tükörben.
Mit láttam? Egy magamhoz képest jó alakú nőt, smink nélkül – igaz karikás szemekkel, a puszta önvalójában.
És azt tudtam mondani a látványra, hogy gyönyörű…
Örültem a látványnak. 18 éves korom óta nem láttam magam így. Visszakaptam valami fontosat itt. A letisztult önvalómat. Ez vagyok én. A mindennapok stressze, az irodai munka, a stressz okozta evéskényszer, és az önbecsülés hiánya okozta sminkelési kényszer nélkül. S ha vége lesz egyszer ennek az útnak, csak emlékeztetnem kell magamat erre. Igen, én ilyen is tudok lenni.
Jól elmentettem a winchesterembe a látványt. (Na meg lőttem ‘öccá’ képet is magamról, hogy ha szükségem volna majd egyszer rá, mert lesz, ez száz százalék, vissza tudjam idézni, és azt tudjam mondani magamnak, hogy baszki Judit, így is ki tudsz nézni, fasznak eszel annyit. Akinek meg smink nélkül nem tecce’, bekaphatja. Aki meg kövérnek tart(ott), bekaphatja duplán :D)
Hogy Norvégiáig kellett ahhoz utaznom, hogy ezt lássam, és ezekre rájöjjek…Igen, tudom…van aki olcsóbban is eléri ugyanezt, de sosem voltam egyszerű eset, na. A lényeg, hogy megtapasztaltam így, vagy úgy.
Fogyásomat persze a norvég ételek is segítették. Mind mennyiségben, mind változatosságukban. Bátran kijelenthetem, hogy a magyar kaják világgyőztesek.
„Gasztroblogba is beillő ismertetés a norvég étkezésről” téma pedig felkészül…innen folytatom hamarosan, merezígymosttúlhosszúlettsorry 🙂
