No, lássuk azt a norvég konyhát!

Induláskor elrejtettem egy kis csomag piros paprikát a tatyómban, ha esetleg valahol majd főznöm kell, tudjak virítani. Gyakorlatilag azt is mondhatnám, hogy körbe turnéztam Norvégiát a magyar őrölt piros paprikával. Már – már honoráriumot is kaphatnék ezért a magyar államtól Hungarikum népszerűsítéséért.

Illúzióm ezzel kapcsolatban azonban nincsen, nem vagyok én abban a körben, sose voltam, ahol osztogatnak, na meg nem is vagyok már elég fiatal ahhoz, hogy osszanak nekem otthon bármit is, hisz régen túlhaladtam a 22-őt. Szóval turnézhatok én itt a piros paprikával, az Unicummal, meg a munkamorálommal, az otthoni szereposztó díványra nem férek már fel, annyian ülnek rajta.

Mily szomorú…..

Nah de, elengedem ezt a csontot (is), és visszakanyarodom a norvég étkekhez.

Bár tény, hogy húsba vágó élmény volt ismét egészen véletlenül rálelni egy honi hírre. Percek alatt sík ideggé válik az ember, még egy olyan szúúúszaaa országban is, mint Norvégia.

Így volt ez akkor is, mikor egyszer csak megláttam a norvég híradóban kishazámat. Hovatovább, a híradó után egy egész műsor szólt Magyarországról, az ott uralkodó állapotokról, sajtószabadságról, alapjogokról és az EU-val való viszonyunkról. Keserédesen vicces szituáció volt. A két békében élő norvég nyugdíjas higgadtan hallgatta végig, amit a norvég riporter a sajtószabadság megsértéséről, az alapjogok porba tiprásáról, és az EU-val elmérgesedő viszonyunkról mondott. Idegen ez nekik. Én pedig? Ott pattogtam norvég alaptudásommal, angol keverék mix nyelven a kanapén ülve, hevesen gesztikulálva, magyarázva szállásadóimnak, hogy ott, az, amiről így beszél a norvég riporter, az az én hazám, ahonnan nekem, becsületes, jól dolgozó, tanult embernek más értelmesebb lehetőség híján el kellett jönnöm. S azok a kérdések, melyeket feltett a prominens magyar interjú alanyának, azok mind az igazságot firtató kérdések. S hogy az interjú alany hazudott, mint a vízfolyás a magyar helyzetről a norvégok kérdéseire adott válaszaival? Nem volt kérdés. Hogy mindezt csillogó szemmel éltetve azt az egyet tette? Mélységes szomorúsággal vettem tudomásul.

A műsor végén a néni odafordult hozzám, és csak ennyit mondott: he is a psychopath.

That’s it.

No, ússzunk rá az ételekre gyorsan, mert még a végén megint felpaprikázom itt magam, és az nem vóna’ jó. A liberális levegőn kisimult arcocskámra még a végén megint ború ül derű helyett.

Szóval, értekezés a norvég ételekről. Ha már tanultam ennyi sok évet, legalább ennyi ’tudományossat’ vigyünk bele…. ha már államtitkár nem lettem ugye…én így bontakozom ki….mondjuk nekem van mit kibontani magamból.

Asszem..?

Hogy milyen a norvég konyha? Mint egy mai vezető politikus otthon:

Egyszerű.

Amikor 4. hete főtt krumpli hallal a menü, hiába finomak a tengeri halak, azér’ úgy letuszkolnál egy jó csirkepaprikást. Ezt a szigeten el tudtam sütni, ott díjazták a magyaros ételeket, bár megjegyezték, milyen sok idő elkészíteni. Hmmm….. okééé. Nekik nyílván sok időnek, és bonyolultnak tűnik, hiszen a norvég konyha kapcsán egyszer sem tapasztaltam eddig azt, hogy bárki is főzött volna a szó konkrét értelmében: összetevőkből összedolgozni egy főételt. Ez nekik olyan volt, mint a ‘magic’. Az eredményt viszont nyelték, mint a kacsák.

Ők nyilván nem tudták, hogy amit ettek, egy igazi pörkölt közelébe sem érne, mert fűszerek híján ugye olyan lesz, amilyen az adott körülmények között lehet: piros lötyiben úszkáló csirkefalatok. Végülis…ha mindenki happy, akkor oly mindegy, minek is nevezzük. Hümmögtek bőszen, ezzel fejezve ki tetszésüket, az igazságot pedig csak én tudtam. Hogyan is lehetne úgy pörit főzni, hogy a papa allergiás a hagymára…?

Iszonyatosan egyszerűen étkeznek. Szinte az is pusztán a túlélésüket segíti, az élvezeti értékét nem igazán veszik számításba. Fűszereket szinte alig használnak. Nekem, akit Apám arra tanított, hogy egy jó háztartásban mindig minden fűszer van kéznél, mert ki tudja, mire lesz szükséged, eszméletlen fura, hogy van, aki például fűszer nélkül főz, és egy csipet sóra is olyan érzékeny, hogy napokig megy a hasa. Csirkepaprikásra hajazó löttyömre csak az első helyen voltak vevők, a második helyen rosszul lettek a sok fűszertől, a harmadik hely…az külön kategóriát képez, ezt most hagyjuk. Viszont az idős házaspár nagyon szerette, öröm volt nézni, hogy örömet okozhattam.

Később megtudtam, hogy ők nagyon tradícionálisan étkeznek: reggelire kevés dolog, bár meglepő az a mixelés, amit művelnek a „póleggel” (feltét) – májkrémre majonéz, paradicsomos szardíniára majonéz. Oké. Biztos. Késő délután van a vacsora, utána pedig ki – ki belátása szerint, ha éhes, eszik.

Ami örökre megmaradt és eszméletlen élmény volt számomra, nem norvég konyha specifikus dolog, hanem a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga – egyeseknek: a lekvárkészítés és a kenyérsütés. Imádtam a lakást körbelengő illatokat, a sülő kenyér melegsége betöltötte az egész házat. Az igazi bensőséges otthon érzését hozta el nekem. Sajnos mi otthon sohasem sütöttünk kenyeret, de annyira nagy hatással volt rám az élmény, hogy egészen biztos, ha egyszer hazamegyek, vagy ne adj isten történik olyan nagy csoda, hogy saját otthonom lesz, magamnak fogom sütni a kenyeret, az tuti.

Ugyanilyen hatást ért el az itteni bogyós gyümikből való lekvárfőzés. ’Kiccsaládunk’ számára ismeretlen egyszerűséggel összetörtük a gyümülcsöt, és épphogy rottyant egyet, kis cukor, ha kellett és kész is, hogy ne főljön ki belőle a vitamin. Isteni finom volt, és a tudat, hogy én csináltam – na jó, mi -, még finomabbá tette. Nem tudtam betelni vele.

Ez a kettő dolog annyira nagy hatással volt rám, mint a kisgyerekre az, amikor felfedezi az alkotás élményét. Mint egy igazi nagymama mutatta nekem mit s hogyan kell csinálni, hogy finom legyen. Nem nagy was ist das, de nekem ez új volt. Egyszerűen finomat. Ahogy a magyar dal szól, amit ebben a négy hétben folyamatosan hallgattam: “Mondd, te mit viszel magaddal?” – Hát én a kenyér és a lekvár készítésének élményét mindenképpen.

Ittlétem alatt párszor már megállapítottam, hogy mennyire kontrasztos egy ország, és ez kaják terén (is) feltűnt számomra. Az ételek egy része, pláne, amiket a szigeten ettem, nagyon egészségesek, és kíméletesen voltak elkészítve.

Azt hihetnénk azonban, hogy ha Norvégia, akkor tengeri halak, ami egészséges étek hmm…Aki magának horgássza, annak biztosan. De elmondták, hogy gyakorlatilag a tengerből kifogott hal már igencsak ritka, itt is tenyésztik őket, és már a húsuk sem éppen a régi.

A boltok polcain többségében vannak a pálmaolajmentes és egészséges termékek, és vásárláskor tudatosan figyelnek is, hogy az egészségesebbet, a környezetkímélőbbet vegyék. Legalábbis, akiknél én voltam, ők biztosan. Szóval, úgy néz ki, hogy például a vajak és egyéb termékek pálmaolajmentességét bőszen hirdetik a dobozokon, a hűtő mellett pedig kezdődik a színes-szagos, cukros, egészségtelen gumicukrok, csokik, egyéb rágcsák végeláthatatlan sora. Ennyi szart otthoni boltban még sosem láttam. Tonnaszám lehet venni a csokoládét, gumicukrot, színes nyalókákat. Ezzel egyidejűleg rengeteg félkész kaját esznek. A kedvenceim között tartom számon a ’Surkål’ nevezetűt, melyet kivesznek a papírdobozból, és a papírdobozba csomagolt műanyag tasakot (érezzük….a majonéznél dettó: papírdobozba zárt műanyagba csomagolt majonéz..) beteszik a mikróba, vagy vízben felforralják. Az eredmény: a nálunk szilveszterkor asztalra kerülő párolt káposzta. El lehetne készíteni az elejétől kezdve is, de nyilván egyszerűbb konyhakészen megvenni. A papírkarton-műanyag kombó csomagolás szinte majdnem minden terméknél szembetűnő. A szeletelt sajt például kis műanyag lapocskákkal van elválasztva.

A másik feltűnően sokat használt cucc a szószpor. A világ összes már kitalált vagy még fel nem talált szósza elkészíthető a norvég boltokban kapható porokból. Mindenhez találsz egy passzoló szószt, barnaszósz, ugye, a híres-hírhedt, borsszósz – ez meglepően finom, a halakhoz valami lofoteni szósz nevű sárga lötyi. Szósz-szósz-szósz. Ahogy ők mondják: szőűsz. Hiába, „a törpök élete nem csak játék és mese”. Az élet itt nem élet “szőűsz” nélkül. A húsgolyócskák, húspogácsák, halgolyócskák meg pláne nem.

Norvégia a félkész kaják hazája. Főzelék, puding, szósz, káposzta, palacsinta, pizza, pizzára szósz – of course -, és biztos még lehetne sorolni, de ennyit tapasztaltam meg belőlük.

A legnagyobb kedvencemmé a készen megvehető puding, a vaníliaöntet és a zselé vált. Nehogy közös program legyen egy hétvégén, vagy egy fáradt estén elkészíteni a pudingot, besétálnak a boltba, és megveszik kartondobozba csomagolva – mint ha csak tejet vennél. Csoki, karamell, és zselé. A zselé volt az a pont, ahol már fotóznom kellett, mert olyan eszméletlen baromságnak és viccnek tartottam az egészet. Fel is röhögtem az eredményt látva az asztalnál. A zselé málna, vagy eper ízű, mint amit otthon zselatinból készítenél tortára. Ezt öntöttük nyakon a szintén kartondobozból fakasztott vanília öntettel. Hozzátenném, finom volt, meg kell valljam, bár tény, hogy az egészséges főtt krumpli-hal-főtt zöldség kombó után enyhén szürreálisan hatott a műanyag zselés, kocsonyaszerű cucc.

Arra a kérdésre, hogy hogy lehet, hogy ennyi a félkész termék egy elméletileg felvilágosultnak és zöldnek gondolt országban, a választ egy repülőn megejtett beszélgetés adta meg: a mostani norvégok nem szeretnek sokat a konyhában időzni, meg az időt evéssel tölteni, mert annyiféle dolgot csinálnak, hogy kell másra az idő: kulturális programok, testmozgás, szabadtéri programok stb. Beszélgető partnerem a számból vette ki a kérdést, mikor tovább fűzte gondolatmenetét, hogy csak tudná, mire használják a mostani családok az így felszabadult időt, mivel a gyereket általában beküldik a szobába a mobiltelefonnal, és ezzel le is tudva a tevékenység. Mesélte még, hogy evés közben ők nem kérdeznek a másiktól olyat, hogy milyen napod volt. Csendben megeszik gyorsan a kaját, és kész.

Szomorúan hallottam ezeket. Elmeséltem neki, hogy Magyarországon a főzés, és az étel központi szerepet tölt be a mindennapokban, hiszen a főzés egy közösségi élmény, megbeszéljük közben az élet nagy dolgait, a problémákat. Egy – egy hosszú vasárnapi ebéd közben pedig ki-ki beszélhet az ötleteiről, vitatkozhat az őt érdeklő témákról, egyszóval: evés és főzés közben is élnek a családok szociális életet. Legalábbis nálunk ez így van. Nem hiszem, hogy az általános más lenne. Kivételek persze mindig vannak, de a többsége szerintem a kaját központi kérdésnek tekinti.

Többedjére gondolkodtam el magamban a nyugat fejlettségén, azon, hogy vajon feltétlenül együtt jár-e a fejlődéssel és a jóléttel a társadalom butulása, lustulása, bezárkózása, érdektelenné válása a másik iránt?

Vissza a kajákhoz, a dobogó legfelső fokára nálam az elsőre hányásízű, de aztán, ha túljut az ember az első sokkon, nagyon is finom és függőséget okozó brunost, vagyis barnasajt került, ami nekem pirított vajas kenyeren jött be a legjobban, mert úgy olyan, mintha mogyoróvajat ennél. De tetszetősek még az ipari kiszerelésű lekvárok, amit a bogyósgyümölcsökből készítenek, és istenien finomak.

Érnek még új élmények, hiszen nemsokára pékségbe látogathatok, melyről annyi előzetes információm van, hogy a basic kenyérhez valamiféle szirupot használnak, mert úgy kicsit édesebb lesz. De én erre már inkább nem is mondok semmit.

Összegezve értekezésem, a levont következtetés a következő: a norvég konyha egyszerű alapanyagokat használ, ritkán főzi össze azokat, maximum csak fogyaszthatóvá teszi az alapanyagokat egymás mellett, fűszereket alig használ, az ételeket a természetes ízük meghagyásával fogyasztják. A félkész ételek bár egészségtelenek, számomra poén kategóriába tartoznak, mégis megvettem egyszer kétszer én is, mert annyi ízfokozótól nyilván finomak. A brunost készletet targoncával vinném haza, a bogyós gyümölcsökből készült lekvárokat pedig repülővel. Vagy mindkettőt repülővel. Honvédségi csapatszállítóval, abba több fér mindkettőből.

Azt hiszem, a kaja témát kimaxoltam, fenntartva, hogy ezek nyilván az én megélt tapasztalataim, ettől még persze lehetséges, hogy a norvég konyha brilliáns, természetesen a lehetőségét fent kell tartani, hiszen két és fél hónap nem túl sok tapasztalat. Gasztrotéma zárásaként hozok még egy boltban készített fotót, a rákpultról:

rákollók

A folytatás pedig lassan, de biztosan érkezik, mert van még a szigetről jóóó sok élmény, de addig is mindenki egyen Pølse-t (virsli, debreceni, minden, ami kóbász’), merazolyan hmmmm, de finom.

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Follow by Email
YouTube
Instagram