Kedves Barátnőm!

Ülök a kanapén, kezemben egy bögre forró csokoládé gőzölög. Így olvasom az üzeneted. Te már Németországban, én Norvégiában. Te pár héttel előbb indultál útnak, mint én, de az elhatározás mindkettőnkben régóta érett már.

Az egyetemen ismerkedtünk meg. Erős barátság szövődött köztünk, segítettük egymást, ahol csak tudtuk: drukkoltunk egymásnak a vizsganapokon, tartottuk a lelket a másikban, ha épp összeroppant a tananyag és a kilátástalanság terhe alatt. S ha arra volt igény, együtt sírtunk a pasik, s igen gyakran a jövőnk miatt. Nyomasztott már akkor is, mégsem álltunk meg, nem volt elég stop tábla az úton. Jegyzetek beszerzése, fénymásolás, vizsgák, taktikázások, melyik tanárnál hogy lehet átmenni, ki mire harap, melyik szemináriumot kinél vegyük fel… ezek a kérdések töltötték ki nagyrészt a napjainkat. Az élelmesebbje már akkor kapcsolatokat épített, de mi nem voltunk ilyen habitusúak. Mi a munkánk miatt és az eszünk miatt akartunk kitűnni, nem pedig a kapcsolatok révén. Most már mindketten tudjuk, a mai világban elavult elv ez, pláne jogi területen. Üres időnkben azért jókat buliztunk, eszméletlenül jóízűeket röhögtünk a saját hülyeségeinken, nyaraltunk, fesztiváloztunk, mikor mihez volt kedvünk, na meg anyagi lehetőségünk. Emlékszel, valamelyik EFOTT-on a kis csettegi buszra, amivel mentünk, hogy röhögtünk, ahogy zötykölődtünk rajta? Vagy, mikor nálatok voltam, a whiskey-cola befigyelt? Közös nyaraláson hullámok között vergődve felettem álltál és röhögtél? Sok élmény fűz minket össze észrevétlen, apró szálakkal, melyeket megfakított a nagybetűs élet sodró lendülete. Pár év külön út, bár volt, mégis tudtunk egymásról.

S most itt ülök, távol mindentől és mindenkitől, aki számít, és olvasom az üzeneted. Arról írsz, amit én is átélek épp. Tűéles pontossággal írod le nekem a „te hogy vagy” kérdésemre azokat az érzéseket, amelyeket én is pontosan érzek. Jól döntöttél-e? Hova tartasz, miért vagy ott, ahol? Vajon menekülés-e egy sikertelen életből, egy ki nem teljesedett karriertől?

Két és fél hónap telt el a kiutazásom óta. Ha beleszámolom az indulással járó érzelmeket is, akkor immár három hónapja ülök ezen az érzelmi hullámvasúton, s ki tudja, lesz-e nyugvó szakasz egyszer. Mert az életünkön ugyan fizikailag tudunk változtatni, hiszen átlépni egy határt – még – a legkönnyebb. De ettől még a gondolatainkat, kételyeinket, azokat az állandó kérdéseket, melyeket a jövőnkkel kapcsolatban teszünk fel magunknak újra és újra, s amelyek kínoztak otthon is, azokat hozzuk magunkkal az új életbe is, mert azok határtalanok.

Nem értették az otthoniak, hogy Norvégia egyik leggyönyörűbb szigetének kövén ücsörögve, ahelyett, hogy élvezném a naplementét, miért ismétlem el újra és újra azokat a kérdéseket a telefonban, melyeket már otthon is unásig ping-pongoztunk le.

„Nem értelek. Ott vagy egy gyönyörű helyen, és ahelyett, hogy élveznéd, még mindig azon morfondírozol, azon feszülsz, mi lesz veled, jól döntöttél-e, feladtad-e, megfutamodtál-e, ha kitartottál volna, mi lett volna, mi lesz, ha nem sikerül. Most éld az álmaid, ne foglalkozzál már ezekkel a dolgokkal.”

Anya nem érti. Hogyan is érthetné. Hogyan is érthetné, hogy attól, hogy átléptem egy határt, attól még a pakk, ami rajtam van, nem lett könnyebb, hanem inkább nehezebb. Hiszen én sem értettem meg ezt induláskor. Mert ezt csak úgy bemondásra nem lehet megérteni. Ezt át kell élni, már tudom. S mikor az emberre hirtelen jó sok szabadidő szakad, kőtömbként zuhannak rá az otthon elnyomni próbált félelmei, kételyei. S hirtelen azt veszi csak észre, hogy nem tud élni az olyannyira áhított szabadsággal, mert még mindig ugyanazt a programot éli, amibe otthon kényszerült évekig létezni.

Anya nem értette, tán nem is kellett volna a kétségeimmel, a kétségbeesett hangommal felzaklatni őt, de Te, barátnőm, te pontosan érted. Mert ugyanezt éled most át te is. Azt mondod, úgy érzed, eltűntek az álmaid, a vágyaid, kiüresedtél…nem találod az életcélod. Nincs sok különbség e között, és az én érzésem között, hogy vajon ez az út vezet-e el az életcélomhoz? Árnyalatnyi talán. S ha már itt tartunk, tedd fel magadnak azt a kérdést is, melyet én is naponta felteszek: létezik-e olyan, hogy életcél? Lehet-e egy embernek több életcélja? Vágyhat-e az ember egyszerre kalandra, és életcélra? Vagy választani a kettő között mindig szükséges életfeladat? Lehet-e a kaland puszta önvalójában életcél?

Hiába, úgy lebeg ez a jogi végzettség a fejünk felett, mint egy soha el nem évülő bűncselekmény, amit magunkkal szemben követtünk el talán. Te is azt érzed, amit én. Nem teljesedtünk ki. Nem tudtuk benne csúcsra járatni magunkat. Több volt benned is, bennem is annál, mint amit elértünk, mint amit a körülmények által elérhettünk a jogi pályán. Kellett volna még küzdeni? Vagy elég volt a szélmalomharcból? Vajon feladtuk, vagy jókor hagytunk fel valami olyasmivel, ami nem az, aminek kezdetben hittük? S ha inkább feladtuk, vajon megtettünk-e mindent előtte azért, hogy beteljesítsük azt az énünket, akik jogászokként lehettünk volna otthon? Engem csak ez nyomaszt. Tudom az otthoni pálya nehézségeit. S tudom a bennem rejlő, a jogi pályán sajnos hibának számító, egyébként számomra felbecsülhetetlen értékű „jellemvonásokat” is. Naponta zongorázom le agyban újra és újra az eddigi felnőtt életutam főbb állomásait, keresem a lukat, a hibát, hol lehetett volna máshogy, másképpen. S ahelyett, hogy átadnám magam a „Hűha” életérzésnek, rosszabb napjaimat még mindig kitölti a „mi lett volna, ha” érzés. Még mindig nem elég könnyed a személyiségem.

De a nap végén, tudod, mindig…mindig arra jutok, hogy jól döntöttem. Sajnálok dolgokat, mindig is fogok. Ez az élet. Minden döntésünkkel veszítünk valami értékeset, mi is vesztettünk, nem is keveset. De helyébe érkeztek az újabb tapasztalatok, melyek hozzáadnak a személyiségünkhöz, s melyeknek én mindennél jobban, őszintén örülök, mert általuk újra színezhetem az otthon szürkévé vált életem, s árnyalhatom a világról alkotott felfogásom.

S tudod te is, ahogy én is, hogy nem lehet ennyire merevnek lenni. Az élet talán pont azt szeretné megtanítani nekünk, amit a természet már régóta tud: a szélben az okos meghajol, a merev eltörik. Hogy ezzel a döntésünkkel mi megtörtünk, vagy éppen meghajoltunk? Ezt senki más nem tudja eldönteni rajtunk kívül. Mert senki véleménye nem számít erről, csakis a mienk. Ahogy azt sem, hogy eltörni, vagy meghajolni a jobb. Mert ez a mi életünk. S tudod mit? Még ha úgy is érzed most, hogy kicsit megtörtünk benne, nem teljesen.  

Fáj a szíved, tudom. S azt is tudom, mert ugyanez megvan nálam is, hogy mindig ott lesz a félbehagyott karrier keserves fájdalma. De, aki nem szélárnyékba születik, annak meg kell tanulnia élni és életben maradni a szélben.

Aki pedig okos, az megtanul szárnyalni és együttműködik még a legtombolóbb viharral is.

S aki épp a karrierjét teljesíti ki, ki tudja, nem vágyik-e arra, hogy megtegye ugyanazt, amit te vagy én: vegyen egy nagy levegőt, és életében legalább egyszer nemet mondjon a sémákra, függetlenül a motivációktól. Pár hónappal ezelőttig mi is ebbe a csoportba tartoztunk. Az íróasztal mellől keserű, ám vágyakozó arccal olvasgattuk a sikersztorikat emberekről, akik egyszer életükben mertek nagyot lépni, és bejött nekik. Elképzeltük, milyen jó nekik, milyen jó lenne megtenni, amit ők, de aztán a kötelességek sora, és az ego a „de hát én annyit tanultam gondolatkörrel” mindig kipukkasztotta azt a fránya lufit, melynek zsinegjét fogva 5-10 percekre legalább elemelkedhettünk a talajról.

Aztán Nálad és nálam is eljött az a pont, amikor már többet nem akartuk elengedni azt a zsinórt. 

S most hirtelen mi lettünk azok, akiknek azt mondják, ez bátorság. Az egyik kupacból a másikba kerültünk. S szükségszerűen, ezzel együtt hirtelen minket is megcsapott, amiről eddig annyit hallottunk, hogy kint sincs éppen kolbászból az a bizonyos kerítés.

Honvágy. Magány. Zavar a fejben. Kultúrsokk. A fent leírt kínzó gondolatok rohama. Újrakezdés az alapoktól. Elszigeteltség. Mi lesz velem? Kétségbeesés.

Naponta élünk a döntésünk e mellékhatásaival. Mennyi félelem, mennyi megpróbáltatás és küzdés, mennyi kiábrándulás, csalódás újra és újra, itt is. Már-már azt gondolod, ha itt is ez van, miért csináltam.

Barátnőm, most én leszek neked az, akik nekem voltak a Norvégiában élő magyarok. Hogy tudd, nem vagy egyedül!

Mert amin most keresztül megyünk, már csak azok értik, akik már előttünk ugyanígy megjárták ezt az utat.

És ez így van rendjén, hisz mi sem láttuk, és nem is értettük, míg neki nem indultunk.

Ők segítettek át az első honvágyon, löktek tovább a mélypontokon, hallgattak meg, amikor arra volt szükségem, s bátorítottak, amíg tudtak. Ők voltak azok, akik megértették ugyanezeket a gondolatokat, tudták, min megyek lélekben keresztül, elmesélték az ő történetüket, támaszt nyújtottak nekem, tanácsot adtak arra, hogyan kezeljem magamban ezeket a nem éppen vidám érzéseket. Megértették, mert ugyanez játszódott le bennük is. Tőlük bátran és őszintén megkérdezhettem, normális-e, hogy ezeket érzem, mi a baj velem. Van – e egyáltalán baj velem.

Mert több, mint egy évtizednyi küzdelmet lezárni, magad mögött hagyni, és elkezdeni elölről, minden, csak nem könnyű.

S tudod, már ezért megérte.

A gimnáziumi legjobb padsorunk egy kiváló tagja összehozott egy kint élő ismerősével, aki később gyakorlatilag az általa kínált lehetőséggel megmentette úgyszólván az írhám (nyugalmat kínált inkább), a volt munkatársak és ismerősök pedig hozzásegítettek új ismeretségekhez pár kint élő magyarral. Önzetlenül tették mindezt, rég tapasztalt viselkedés volt ez számomra. A kint élő magyarok pedig azonnal kedvesen és szintén önzetlenül segítettek, ahol tudtak, egyetlen egyszer sem ráztak le, hiszen tudták, megértették, hogy az elindulás talán a legnehezebb, és ismeretlenül is ott voltak és vannak mellettem, ha szükségem lenne rájuk. S ami a fő: én úgy éreztem és úgy érzem, hogy őszintén drukkolnak, hogy sikerüljön. Lehetőségekkel bombáztak, melyekkel csak az én hezitálásom végett nem éltem még.

Érezni a saját bőrömön, hogy nem, nem minden magyar kirekesztő, és szemét. Hogy léteznek még tiszta cselekedetek, bármilyen aprók is legyenek azok. Hogy nem az az első gondolatod, hogy na, biztos át akar verni. Hogy nem minden feketén-fehéren úgy van, ahogy azt otthon gondoljuk (bár az általánosítástól tartózkodnék azért).

Érezni ezáltal azt, hogy a világról, és másról alkotott felfogásom egyre csak színesedik, s ezáltal az én személyiségem is egyre több és több lesz….

Ezt egy irodában ülve nem tudtam volna megtapasztalni. Mert ott egyszerűen nem lehet kiszakadni abból a negatív és lehúzó spirálból, amely már egyre inkább elhatalmasodni látszott.

Most újra őszinte örömmel rácsodálkozhatok a világra. S újra megtalálhatom a szépet a magyarságban, újra tudom értékelni a kis apró gesztusokat, s mindezekkel együtt, mint egy kisgyerek, újra tudom teremteni magam. Tisztán. Hiszen, Barátnőm, ez a lényeg. A kínzó gondolatok mindig is ott lesznek a fejedben, és ha nem tudod elhessegetni őket, akkor barátkozz meg velük. Fogadd el őket, de ne engedd, hogy gátoljon, még a piszok nehéz, csalódásokkal teli és küzdelmes napokon sem.

Lásd meg, lássuk meg ebben – hiszen félig Neked, félig magamnak írom ezt – azt az egyedülálló lehetőséget, hogy az egyéniségünknek egy újabb részét fedezhetjük fel, színezhetjük ki.

Amíg nem találsz mást, legyen ez az életcélod. Felfedezni az eddig elnyomott énedet, kibontakoztatni az eddig méltatlanul parlagon heverő képességeidet, kiaknázni saját magad, színesedni, színesebbnek és többnek lenni. Felfedezni, újraalkotni magad. Rájönni arra, hogy a jog csak egy volt a lehetséges utak közül, de van választásunk az előttünk álló utak között, mert nem csak az az egy út létezett. Mert nem minden fekete vagy fehér.

Nincsen ennél nagyobb életcél.

Tegnap egy gyorsétteremben a pultból egy kedves hölgy széles mosollyal az arcán integetett nekünk, hogy menjünk oda, rendeljünk nála. Ő is magyar volt. Mini találkozónkon mindhármunk ebédjét ő fizette. Nem tudom elég pontosan leírni azt az érzést, ami akkor támadt bennem. Az az őszinte öröm, amit láttam az arcán azért, mert magyarul beszélhet, és magyarokkal találkozhat meghatározó élmény volt. Azon kívül, hogy szebbé tette három külföldre „szakadt” magyar (na jó, én még nem számítok egésznek, kettő és fél) társának napját, láttatni engedte nekem, hogy bár négy különböző ember találkozott, négy különböző sors, akik előtte nem (nagyon) ismerték egymást személyesen, mégis kimondatlanul is volt valami, ami összekötötte őket. A közös kultúra, a honvágy, nem tudom, melyik volt erősebb, de látszott a szemekben, mind hátrahagyott valami fontosat otthon.

Úgy látszik, én már csak az érzéseket látom meg az ilyen találkozókon. Meghatott, ami történt, amit tett, ugyanúgy, ahogy meghat, amit az immár kint élő, új ismerőseimtől kapok. És igen, az utam tele van negatív élménnyel is, hogyne lenne. De már észreveszem a jót is, amire otthon már egyre kevésbé voltam képes. S ezzel együtt tisztulni fog a kép is, tudom.

Úgyhogy, Barátnőm, ne keresd az életcélod, hanem éld meg az életed e szakaszát egy hatalmas kalandként, mert a kaland maga az élet.

S talán nekem pedig a kalandos élet lehet maga az életcél.

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé.

Follow by Email
Facebook
Facebook
YouTube
Instagram