Jakten på….. kjærligheten? (Dønna finale)

Lassan öt hét eltelte után most van az, hogy meg kellene írnom a szigeten töltött mézesheteim záróakkordját, nem igen van azonban most időm gépet kapcsolni. Most 16 km hótalpazás és hegymászás után, hullafáradtan – ellentétben az otthon érzett mentális kimerüléssel, ez most jóleső fáradság, megpróbálok eleget tenni a blogposztot „követelők” elvárásainak. Ilyenek is vannak, jé, de jó 🙂

Az eltelt idő alatt persze eszméletlen sok minden történt, jó és rossz egyaránt, de akik olvasnak, azoknak adós vagyok még némi mosolyogtató sztorival Dønnáról, néhány magvas gondolattal megspékelve, ami átsegíti őket a reggeli munkavégzés kezdeti nehézségein. Szóval, íme, Dønna-sziget zárórésze, a mennyországból most már inkább kifelé, mint befelé.

Kis ideig időzve Norvégia bármely részén, vagy norvég emberek között az ember rájön, hogy a norvégok számára ismeretlen fogalom a stressz, nomeg a törekvés, meg úgy minden olyan alapelem, mely egy kelet-európai számára létfontosságú, s amiket az állásinterjúkon büszkén hangoztatunk is: motivált, törekvő, nagy munkabírású ésatöbbi. Biztosan mindenki hozzá tudna toldani minimum egy olyan készséget, mely legalább egyszer előkerült élete során egy állásinterjún.

Na, most itt annyira nem izgatják magukat ilyen dolgokon, hogy motiváció, meg munka- ugye takeiteasy, gowiththeflow -, hogy itt bmeg még a szarvas sem stresszeli túl magát.

Történt egyik délutáni sétám alkalmával, hogy előttem ugrálgatott el két őzi. (A szállásom a tenger partján volt, ami egyben a vadak vonulóhelyéül is szolgált, giccses ugye? Fuj…:) )

Tehát: két őzi billeg lomhán a mezőn. Meglátnak. Én is őket. Felém fordulnak, tűnődnek, méláznak, majd lomha léptekkel megindulnak a dzsindzsa felé. Takarásba érve megállnak – ‘merassziszi’, hogy nem látod, pedig hát kurvára de -, és néznek tovább bambán.

Ugyanez Magyarországon így nézne ki: két őzi billeg lomhán a mezőn. Meglátnak, én is őket. … Nemhogy rád nem néznek, de meg sem várják, hogy úgy istenigazán szemezzetek, még fel sem fogod, mit is látsz, szempillantás alatt futnak árkon-bokron át, vissza se néznek.

Szóval itt öcsém még a vadak is ‘takeiteasiznek’. Az egész ország…stop, ne általánosítsak, hiszen nem ismerem az egész országot, pláne nem az egész népet…tehát azok a helyek, ahol megfordultam, valahogy olyanok, mintha egy rohadt nagy fűfelhő alatt élnének. Csak nehogy a végén még annyit legyek itt, hogy szétessek itt a nagy lazázástól. Én nem mondom, hogy ami otthon van, az jó, hiszen folyamatosan stresszben és feszültségben élni nem egészséges, de azért biztosan létezik egy egészséges egyensúly, amiben ki lehetne egyezni. Mindenesetre ide leszaromtablettát exportálni nem egy jövedelmező biznisz. Röpke piciny életem során kezdem belátni, hogy mindenből a mérték, a középút a legjobb.

Így van ez szerintem azzal a fene nagy egyenlőséggel is, ami itt tapasztalható.

Merthogy, mivel itt aztán mindenki, de mindenki egyenlő, for your information: itt a férfiak is kötnek….

Beza.

Néni mondta. A világ legtermészetesebb dolgaként. Néztem ott kiüresedett szemekkel a kanapén magam elé, aztán valahogy eljutott az agyamig a „kötnek” szó. Hát mondom oké, de mit? Csomókat, autókábelt kötnek össze vagy mit?

Áááá, nem.

Pulóvert, kesztyűt, sálat, sapkát…mikor mihez támad kedvük. Itt kérem szépen, a férfiak is – mivel egyenlőség van – tanulnak az iskolában kötni: fonallal és kötőtűvel.

Hagyok időt….                                   

Ugye-ugye?

Bent akadt a szó…?

Úgy elképzelem, ahogy egy karosszékben üdögelő’ viking – kemény ha’coccsávó’ – vikingsatyiban, nyelvét kidugva koncentrál, meg ne gabalyodjon az a fránya fonál… bőszen köti a gyapjúpuleszt anyunak, meg ne fagyjon a traktoron a melóban. Körülötte pedig színes fonalgombolyagok hevernek szerteszét.

Ez itt teljesen normális és abszolút mértékben elfogadott. Mert egyenjogúság, egyenlőség van, miért ne köthetnének. Ha egy férfi egy karosszékben akar kuporogni, és két kötőtűvel fonalat felvenni és kötni, hát hadd tegye. Mert itt nincs férfi-nő. Itt ember van.

Beza. Nagyon gender equality, vagyhogymongyák. Senki ne csodálkozzon, ha simán fellöknek a faszik az utcán. Udvariasság…mi az? Majd kiengesztel „egy sima egy fordított pulcsival…”

Komolyra fordítva a szót. Valóban ezt jelentené a nemek közötti egyenlőség?

Nekem nem azt jelenti, hogy nem segítesz egy nőnek a bőröndjét felemelni a vonatra, hanem végignézed, ahogy szenved, merthogy egyenlők vagyunk, azt meg végképp nem, hogy a „gentleman”, mint olyan, kivesszen a mindennapokból. Nő vagyok, igenis, segítsen egy férfi, ha arra van szükségem, engedjen előre, ahol kell, és óvjon meg, ha arra van szükségem.

Kelet-európai szemmel, nem megértve a kultúrájukat, simán csak azt mondanánk rájuk, hogy bunkók. Ez azonban nem így van, ők így vannak valahogy összerakva, itt mindenki rohadtul egyenlő. Olyannyira, hogy az sem probléma, hogy míg egy 160 centis törékennyé vált nő fát hasogat, addig a vikingek vikingje lomhán elheveredik a kanapén..

No, de, ne szaladjunk íly előre. …

Vissza Dønna-szigetre, a kötőtűkhöz. Bőven elég sokk volt ez zárásként. Mert hát nyilván mélyen titkolt vágyad volt megtalálni a Nagy Őt. Önbizalommal és bizakodással telve megindulsz otthonról új életed felé…aztán jönnek itt ezek a kötőtűk… Kötőtűerdők.. Az első hatalmas sokk a norvég férfiak kapcsán a gentleman-hiány után, pipa.

A második? Szépen lassan leesett, hogy olyan helyeket lőttem ki úticélul, ahol nem, hogy férfi, ember nincsen. Ugye Norvégia nem épp a népsűrűségéről híres. De az új élet fénye vakító tud lenni. Az erdő közepén, a pusztában nagyobb valószínűséggel fog szembe jönni egy jávorszarvas, mint egy félmeztelen kigyúrt viking. Bocsánatos bűn ezt nem tudni az elején.

A harmadik, hiszen három az a magyar igazság: kínosan fájdalmas pillanat volt, mikor bevillant…..ha látni egyáltalán férfiakat – akik nem babakocsit tolnak, kötnek, vagy egyéb genderequal dolgot tesznek épp -, azok szőkék. Én pedig a barnákat kedvelném, ha volna kit. Életem során eddig egyetlen szőke srác tetszett. 33 év alatt ez elgondolkodtató adatnak számít….Szóval, kezdeti lelkesedésem, filmbe illő jelenetek elképzelése a Nagy Ő megtalálásáról, nos, hogy is mondjam, napról napra szállott tova az enyhe őszi szellővel.

Kétségbeejtő helyzetemen, már ha lehetett még egyet taszajtani ….- kedvenc igazgatóm szavajárása szerint ugyanis mindig van lejjebb, ezt jól megtanultam -, azt a Jakten på kjærligheten című nagyívű tévéműsor meg is tette. Ez a magyar „Feleséget keres a gazda” norvég megfelelője. Szóval, minden hétfőn este 20 óra 00 perckor ott ültem a kanapén, és egy órán át szörnyülködtem és merengtem a döntésemmel járó ismerkedési lehetőségeim beszűkülésén. Az opciók? Egy kötögető, szőke, krumplitermelő gazda.

(Hozzátenném, hogy ezzel persze az ég egy adta világon semmi baj sincsen, senkit nem szeretnék megbántani, hiszen keményen dolgozó emberek ők, ezért itt kéretik kicsit poénosra venni a figurát, és nem pedig moralizálni.)

Norvégia kiterített. Padlóra küldött. Kétvállra fektetett párkeresés terén. Mindezt úgy, hogy igazából talán egy hónap alatt, ha három férfiembert láttam.

És hát, rúgjunk bele ugye a földönfekvőbe…. a néni, felismerve a bennem rejlő hatalmas kerítési lehetőséget, egyik este fogta a telefonomat, és lazán regisztrált a „Mőteplassz”-ra (Møteplassen). Ez itt a nagy társkereső. Az első szög abba a bizonyos kopiba a kötögetés, az utolsó pedig a Møteplassen volt, úgy érzem.

Hátjesszusuramistenmicsodaarcokmár! Totális megsemmisülés. Spontán elégtem.

Nem tudtam eldönteni, sírjak vagy nevessek, igazából összehasonlítási alapon nem nagyon volt, hiszen magyar társkereső kínálatot nem ismerek, de azért ezen a ‘Mőtén’ volt egy – két veretes alak.

De minden jó valamire, ha másra nem, elrettentésre, vagy röhögésre.

Végül egész jókat mosolyogtunk egyiken-másikon. Természetesen, mivel a néni a keresőben keresési paraméterként a sziget vonzáskörzetét adta meg, még több és több gazdálkodó udvarlóra tehettem volna szert, akik valamilyen titokzatos oknál fogva mind majdnem ugyanúgy néztek ki: SZŐŐŐKE haj, turcsi orr.

Érezzük, hogy nagyot futottam pártalálás témakörben ebben a négy hétben? …mintha már ki is maxoltuk volna a témát..szinte már nem is lehetne fokozni. Pedig de.

Valahogy ugyanis bekapcsolódott a játékba a néni barátnője. Ő azt találta ki, hogy az ő exe számomra pont a megfelelő partner lenne. A jó öreg ötvenes „Sztejnár”…Ezen a ponton valahogy átalakultunk „Jagten pó Kjaerligheten til Judit” – (Vadásszunk Juditnak szerelmet) körré. Gyakorlatilag mindenki nekem szeretett volna párt találni. Még biciklitúrára is „kényszerítettek”, hogy találkozzam Steinarral, az exszel.

Természetesen Steinar, mikor megtudta, hogy aznap érkezni fogok, tipikus férfi módjára elment egész napos horgász túrára 😀 Így ez nem jött össze, aznap nem nyert hangszórót. Már a hírem is félelmetes, most mit lehet tenni ugye…Szerencsére.

Steinart így elszalasztva, de a témát nem abbahagyva, jött az i-re a pont.

Barkácsbolt. Szombat délelőtt. Nagyjából egy ilyen kis helyen az ember kapásból kiszúrja az idegeneket. A néni pedig, mint a sas. Szempillantás alatt érzékeli a teret, ki új, ki nem odavaló. Nagyban kószálok a barkácsboltban, oldalamon a nénivel. Észrevettem – a fentiek után nem csoda, hogy feltűnt ugye – EGY jópasit! Egy pillanatra…..:

Aztán feltűntek a haverjai is. Huhaaaa, új arcok, mi több, helyesek, mi történt? Alíz Csodaországban vagy mi? Egyszer csak a semmiből a néni hangosan felnyikkant, hogy „I think there is somebody you should check”.

Nos, megdermedt a barkácsbolt apraja nagyja. Megszűnt a tér és megállt az idő. A srácok egyből felénk néztek, mint ahogy mindenki… vörös fejjel kiódalogtam a barkácsboltból, jót röhögtünk a nénivel persze a szitun, de a srácot természetesen soha többet nem láttam. Egy filmben talán ennek az lett volna a vége, hogy valamit leverek a boltban, a srác odajön, felveszi és szóba elegyedünk…de nyilván sok filmet nézek. Plusz ez itt Norvégia, fel biztos nem venné, maximum átlépne rajta, vagy odébb rúgná….Szőke volt. Javult az arány, már kettő.

A téma ezennel kifújt. Párt sajnos nem találtak nekem, cél nélkül mégsem maradtak. Mert nem láttam még jávorszarvast. Pedig hát a sziget telis tele van velük. Hát úgy nem mehetek el, hogy legalább egyszer nem láttam ‘jáááávit’. Erre a témára a néni barátnője pörgött rá eszméletlenül, így történt, hogy hirtelen a várostól több, mint 20 km-re találtam magam, egy biciklivel sötétedéskor. Merthogy ő aztán mán tudja, hol leledzenek tömegével. De ahhoz utazni kell. S ha már munkába megy, elvisz, hozzam a bringát, kidob a helyen, és szépen lassan visszabicózok.

Egye fene, jó buli.

Persze, nem ártott volna közölnie, hogy ez a bizonyos hely kb 20-30 km-re van a helytől, amit ismertem.

Szóval szempillantás alatt a semmi kellős közepén találtam magam egy bringával, egyedül, sötétedéskor. Aztán ráeszméltem, hogy én még soha nem bicikliztem közúton. Otthon nem a sport volt a jelem az oviban, na. Bár tény, hogy volt sportmúltam (már ha azt ezzel a veretes jelzővel lehet emlegetni), de konkrétan biciklizni utoljára a kutyával bicóztam erdei utakon, ahol ugye nincs forgalom. Mikor kitett az út mentén, hozzátette, hogy kicsit még biciklizhetek, és akkor ott az a város nagyon szép, mert igazából még korai visszamenni, hiszen „sok” van még sötétedésig. És ha megyek visszafelé, nézzek majd jobbra meg balra, mert bárhol lehetnek.

Aha. Nyilván. Ezen a ponton nem (sem) sikerült legyőzni magyar mentalitással megáldott beszari lelkemet. Nem ismerem a környéket, életemben nem bicikliztem még közúton, elütnek, meghalok….azt még nézzem a kiba’ szarvast jobbra meg balra..peeersze.

Olyan gyorsasággal tekertem visszafelé, a tour de france-t megnyerhettem volna. Pláne, mivel több kilométeren keresztül semmi nem volt ismerős. Egyet jegyeztem meg. Nem kanyarodtunk le az útról, jöttünk egyenesen, szóval, a feladat: egyenesen menni az úton. Azt a surviving skilljét nekije!

Még élek, tehát sikerült. Nyilván jávorszarvast nem láttam, de hát ott b***a az anyja, kit érdekel.

Az élet persze kárpótolt a „bátorságomért” (= nem kezdtem el sírni az út szélén, és várni a halált). Másnap az erdei túrám során anyával beszélve telefonon kicsúszott piciny számon, hogy bárcsak látnék jávorszarvast. Még a végére sem értem a mondatnak, rezzent a bozót, és két gyönyörű példány lépett elő. Nem viccelek. Ez így történt. Elhangozhatna itt egy „aaaa, mint a filmekben”, csak hát a folytatás……anyának elcincogtam a telefonban, hogy „anya, itt van kettő, jó nagyok…. baszki”.  

Jó magyarhoz híven mi volt anyám reakciója?

„ FUSSÁL!”

Így történt, hogy ahelyett, hogy láttam volna két lenyűgözően szép élőlényt, akik valószínűleg jobban féltek tőlem, mint én tőlük, elfutottam. Hogy miért?

Mert ismeretlen. Mert ha ismeretlennel találkozunk, sokszor inkább elfutunk, mintsem, hogy megadjuk annak a lehetőségét, hogy esetleg valami gyönyörű dologban lesz részünk.

Nyilván a csodák szigetén az ember nem marad jávorszarvas nélkül. Hazafele tartva a nénivel, egyik nap a mezőn futottak végig, így megcsodálhattam e nagy állatokat, s így a negyedik hét végére mindenki megnyugodhatott:

Judit látott jávorszarvast, s ha bár A Viking az istenért sem, a sarki fény minden éjjel beköszönt az ablakomon.

Panaszra így tehát a legkevesebb mértékben sem lehet okom.

Ezer dolgot tudnék még aprólékosan elmesélni a szigetről, a különleges hangulatáról, melyet árasztott magából, a vidéki-norvég élet tapasztalatairól, időm azonban itt lejárt, így szomorúan bár, de tovább kellett állnom, és ott kellett hagynom a szigetet, ahol úgy éltem én négy hetet, mint a természet szerves része: körülvéve, körülölelve általa, benne, vele.

Utolsó nap: utolsó simogatás, elköszönés Arja-tól és Aisa-tól, a két kicsi széplelkű szamojédtól, akikkel, úgy, ahogy a gazdájukkal, örök barátságot kötöttünk e négy hét alatt, azt hiszem.

Aki pedig hogy-hogynem kedvet kapott elidőzni e gyönyörű szigeten, ajánlom az alábbi szállást (a néni barátnőjéé):

https://www.airbnb.de/rooms/39011283?s=67&shared_item_type=1&virality_entry_point=1

A következőkben pedig jöjjön majd a fekete leves, mert ugye egyszer fent, egyszer lent..