‘Irigyfölde’

            avagy mire is elég három nap otthon

Este tíz óra. Szépen lassan elcsendesedik az oslói reptér, csak egy pár átutazó kószál még ide-oda. Köztük vagyok én is. Egy otthoni munka miatt megszakítom a norvég munkát, bár én sem értem, miért is kezdtem bele egyáltalán, hiszen már az elején tudtam, a közeg ugyanaz, mint mikor átléptem az országhatárt, de hát az a k*va remény, hogy tán jobb lesz, soha nem hal meg, szokták volt mondani. Így hát, ha reményekkel telve nem is, de egy utolsó sanszot adtam a hazámnak és magamnak, ennyit még megérdemel. Plusz, őszinte kíváncsiság volt bennem a munka nyújtotta kihívások iránt, új szint, fejlődési lehetőség, szóval azért megmozgatta a fantáziámat elég rendesen.

Az első reptéri éjszakám meglehetősen jól sikerült. Valahogy egyre jobban belejövök a spontaneitás adta lehetőségekbe, kihívásokba, mi tagadás, élvezem. Lazul a személyiségem, rám is fér. Éjfél után az egész reptér egy nagy hálószobává alakult át, már-már szinte egy közösség tagjának éreztem magam. Alvóhely után kutatva még napokkal ezelőtt egy reptéri alvóknak szóló blogból kikukáztam az infót: a játszótér a tuti. Mi tagadás, a repülő makett törzse meglehetősen csábító volt, mégis…inkább más lehetőség után néztem, egy kis luxusra vágytam: párnázott padra.

Minden kívánságom így teljesüljön, a biztiőr jött, látott és SEGÍTETT. Naaagy jelentősége lesz ennek az egy szócskának a következőkben. Megmutatta a legtutibb alvóhelyet, ő, akinek repjegyet kellett volna elkérnie, hogy igazoltan csövezek a reptéren, és rosszallóan kellett volna rám néznie, mert a repteret hálószobának használom. De ezek helyett inkább segített. Mert ez itt Norvégia. Ez itt nyugat.

Miután elheveredtem a párnázott “kanapén”, már dübörgött is a fülemben a “Men in trees”, mely nagyjából azt az életérzést hivatott fenntartani, amiben élek itt kint jelenleg. Sokat ugyan nem aludtam, viszont annál többet fantáziáltam, álmodoztam, gondolkodtam a jövőmről. Tele voltam pozitív energiával, boldogsággal, örömmel, ami nem csoda, azok után, hogy végig csinálhattam (asszisztálhattam) jelenlegi hostjaimmal az egyik leghíresebb szánhajtóversenyt. Igazi élménnyel ajándékoztak meg, örökké hálás leszek érte. Nem csoda hát, ha olyan gondolatok, álmodozások ötlöttek amúgy sem fantáziaszegény agyamba, hogy majd egy szép napon a párom, aki szintén kutyás, az egyik ilyen versenyen célba érve kéri meg a kezem, a vezérkutya nyakörvén pedig ott fityeg a nekem szánt gyűrű. (tudom, tudom, rohadt gejl….de mit tegyek, ha ilyen limonádék jutnak eszembe…)

Hát igen….ezért is ütött akkorát magyarhon, és a honi nép.

Mert hát ilyenkor az ember pozitív energiától duzzadva, bizakodón, ragyogva indul munkába – ez otthon már alsóhangon feltűnően szokatlan, fülemben vidám zene szól, az agyam a zenére már forgatja is a reptéri álmodozásom következő epizódjait.

Ez volt a helyzet reggel 8 órakor.

Este fél ötkor pedig már a romjaimon ültem, mély depresszióba süllyedvén gondolkodtam az élet dolgain, de főleg a magyarokon, az egymáshoz való viszonyunkon. Egyszerűen csak ültem, néztem magam elé, és nem fért a fejembe, hogy a jó életbe szorulhat egyetlen népbe ennyi rosszindulat és irigység. Ennyi bántó és ártó szándék a másik iránt.

Mi van otthon a levegőben, ami máshol nincs? Miért olyan lehúzó ez a közeg? Máshol is ilyen? Más nép is így bánik a ‘fajtájabelivel’? Három nap…három nap pont elég volt arra, hogy a kemény munkával elért belső békém tovaszálljon, és helyét átvegye újra a düh, és az a régről megszokott, jól ismert maró és gyilkos stressz, melyre már egyszer, nem is olyan régen, végre nemet mondtam.

Megint itt tartok hát, mérgezik ismét a lelkemet, megkeserítik a már színessé vált napjaimat.

Mindig megdöbbent ez az élmény, és az, milyen eszméletlen gyorsasággal tarolja le az embert. Vajon meddig tud még magával rántani engem is? Még nem elég erős a békém. Még nem engedtem el a dühöt és a mérget, ami bennem van ezek miatt az emberek miatt. Még meg tud érinteni. Még nem voltam eleget és eléggé távol. A döntés így természetesen egyértelműbbé vált, mint valaha, kristálytisztábban látom, mit kell tennem, mint eddig bármikor.

Normális, emelő közegre van szükségem. Egy kézre – mely megtestesülhet egy másik országban, egy másik népben -, amely nem visszahúzza azt, aki tiszta szívvel fordul az emberek felé, őszintén és nyíltan beszél, és dolgozni akar, hanem támogatóan felemeli, és tartja, amíg kell, hiszen ez a közös érdek. Ezt itt nyugaton már tudják. Egy közeg, melyben kibontakoztathatom a képességeimet, irigy emberek szemmel verése és neheztelése nélkül.

De azért, ami bennem van, azt azért most ideteszem, mert így látom jónak.

Tehát…Kedves Irigykedő Tömeg, Személy, mindenki, aki magára ismer:

Mi a problémád tulajdonképpen? Az zavar, hogy boldog vagyok, és kiegyensúlyozott, vagy az, hogy valami olyan sikerült nekem, ami neked még nem? Mind a kettő így zusammen, gondolom. Mi a nyavalya visz rá egyáltalán, hogy az én életemmel foglalkozz, a te életedben nincsen elég dolgod?

Irigyled az életem? Gyere, járd végig te is, lépésről lépésre. Előtted is nyitva áll az út, ott a lehetőség. Jaaa, hogy félsz? Hogy a saját magadnak kreált, mondvacsinált problémáid és paranoiáid foglya vagy és ezért maradsz egy helyben? Nem az én bajom…

Azt hiszed, hogy nekem könnyű volt, sőt, hogy most meg már aztán egyenesen ‘háváj dizsi’ van. Azt hiszed, hogy nekem nem voltak/nincsenek belső félelmeim, azok csak téged kísértenek, mert te aztán annyira sanyarú sorsú vagy. Azt hiszed, hogy nem szenvedtem, nem küzdöttem, nekem könnyű volt elérnem oda, ahol most vagyok. Azt hiszed, mesébe illően élek, csak mert éppen nem abban a langyos lavórban ülök, amelyikben te.

Hát akkor gyere….gyere megmutatom az utat, neked csak végig kell csinálnod azt, amit nekem.

Jah…hogy az nem komfortos? Épp ellenkezőleg, folyamatosan bizonytalan és kiszámíthatatlan? Esetleg még ezek mellé dolgozni is kéne? Alulról kéne újra kezdeni? Sokszor lennél egyedül, magadra utalva, ahhoz meg spiritusz kell, nameg önállóság, önálló gondolkodás, az meg éppen nincs benned, szemernyi se? Hogy nehéz a fizikai munka, mert ott tényleg dolgozni kell, nem az íróasztal mögött körmöt reszelgetni, meg ugye……veregetni? Hogy amellett nem tudnál mások életében vájkálni, mert elég nagy gond lenne már az is, hogy befolyik a csizmádba a lószar, vagy, hogy túl nehéz a vödör, és húzza a vállad? Lószar mi?….Ezt már nem venné be az amúgy nagy semmittevésben kiemelkedőt nyújtó, nagyra hizlalt egód, ugye? Mert a fizikai munka undorít, túlképzett vagy netán hozzá? Legalábbis annak gondolod magad ugye? Hogy emiatt, és az amúgy tűnékeny, veszélyes “álkényelmed” miatt maradsz egy mérgező közegben, ami által aztán szépen lassan te is a méreg terjesztőjévé válsz? Hát tudod mit?…it’s not my problem!

Irigy vagy. Irigy vagy rám. Mert mertem kockáztatni. Mindent, de mindent, amit a kis életemben otthoni viszonyok között elérhettem.

Irigy vagy rám, akinek a családján kívül semmije és senkije sincs (az viszont még hál’istennek van!). Semmije, csak önnön bátorsága, hogy kockáztasson, ha kell, továbbálljon onnan, ahonnan úgy érzi, tovább kell, akár háló nélkül is, de ugorjon, ha úgy érzi, muszáj. Ez van nekem, másom nincs. Ezt irigyled?

Végülis, tudod mit? Igazad van. Irigyelheted is. Mert pont ezért vagyok én más, mint te, pont ezért vagyok, és mindig is leszek sokkal gazdagabb, mint te valaha is leszel. Tudod miért?

Mert bennem van valami, ami benned nincs, és sosem lesz. Mert te nem tudsz mást, csak panaszkodni, áskálódni, és másokat magaddal rántani a sárba. De tenni magadért …. az már nem megy.

Mondd, ahelyett, hogy az én életemmel foglalkozol, áruld már el, te miért nem kockáztatsz? Irigykedni, kifogásokat keresni, ujjal mutogatni “jó” magyarhoz illően, azt megtanultál látom, nagyon is jól. Tudom milyen, higgy nekem, ültem azon az oldalon is. De felállni, lerázni magadról azt a nagy magyar agóniát, és végre elkezdeni élni, merni, bármilyen kínkeserves is újrakezdeni – mert az, sőt mi több, iszonyatosan ijesztő -, az már nem megy olyan könnyen ugye?

Honnan is tudnád….te sosem próbáltad.

Így nem is tudhatod, milyen érzés, mikor remeg az egész belsőd a bizonytalanságtól: “jól teszem-e, sikerül-e, mi lesz, ha elbukom, mi lesz velem, ki fog meg, ha leesnék.” Minden egyes nap egy hatalmas félelemmel ébredni, és minden egyes nap azon küzdeni, hogy megzabolázd és a javadra fordítsd ezt a félelmet. S ha az egyik nap sikerült, még semmi nem garantálja, hogy a következő nap is sikeres leszel. Ez az, amit te nem látsz. Te csak az ujjadat látod, amivel mutogatsz rám, és szidsz, hogy ilyen, meg olyan vagyok. Teszed mindezt a reggeli egy órás kávéd mellől a monitorod előtt.

Nincs ezzel baj Muci, csak, ha valamit nem ismersz, nem tudsz, ne ekézd már, mert még a végén beléd áll az eke, azt annyi volt Neked is….

Ahogy egyre többet vagyok normális értékrendű közegben, normális, nem gáncsoskodó emberek között, annál inkább zavaró és feltűnő az otthoni játszmázás, az az érzelmileg megterhelő miliő, amiben otthon élnek. Mintha az egész ország egy nagy energiavámpírrá fejlődött volna. S ha ebbe a közegbe te örömöt és boldogságot hozol magaddal, akkor aztán az isten irgalmazzon neked onnan felülről, két perc alatt kiszívnak, s te a földre rogyva kúszol el ismét az államhatárig.

De, tudjátok mit? Bántsátok csak egymást. Szívjátok ki egymásból a maradék életenergiát is. Én addig visszamegyek, és boldog leszek, csak úgy. Ha akarjátok, ha nem.

De jól vigyázz, Vámpír, jól vigyázz….egyszer neked sem lesz már mit szívni, s akkor aztán igazán nagy bajban leszel…

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé.

Follow by Email
Facebook
Facebook
YouTube
Instagram