Főnix

Semmi ágán ülök egy dombon.

Kezemet fájón mellkasomra szorítom.

Úgy fáj odabent az az egy,

Mely meghasadt már párszor, de még mindig megy.

Fejemet hol leszegem, hol az ég felé fordítom.

Szemem lelkemmel egybeolvadva

panaszolja, kínját most ugyan mi okozza.

Nem érti egyik se, miért nem sikerül.

Miért ül ezen az ágon mindig oly egyedül.

Hiszen mindent megtesz,

Nyughatatlan vére hajtja – űzi

Mindig a jobbat, a nemesbet keresni.

Keresni azt. Azt az egyet.

Melyről tudja, neki teremtetett.

S mikor már azt hinné, meglelte,

Rájön, délibáb volt csupán, mely mással tovaszáll,

S ő ismét a dombon ülve hallgatja egymaga,

Hogyan reped szíve megint milliónyi darabra.

Semmi ágán ülök egy dombon.

Kezemet fájón mellkasomra szorítom.

De már nem fáj odabent semmi.

Már nem mer semmiért epedni.

Semmi ágán ül szívem egy dombon,

Hitevesztetten piheg tovább, szinte élettelen.

De még dobog, s újjáéled idővel,

Ereje csak meggyengült, de nem fogyott még el.

S mikor érzi, itt az idő, egy magasabb dombot kiszemel.

Hogy újult erővel hajtsa-űzze,

Mit magának mindenkor elképzel.

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé.

Follow by Email
Facebook
Facebook
YouTube
Instagram