Magabiztosan, élményekkel telve, bizakodva szállok fel a sziget kikötőjéből induló kompra. Már a bőröndöm miatt sem aggódom, amit érkezéskor balfék módjára hagytam a komp alsó szintjén valahova elgurulni…
Irány Gjøvik, a farm, és a birkapásztorkodás.
Kedvenc kolléganőim ettől féltettek a legjobban.
„Te most ott tényleg birkákra fogsz vigyázni a mezőn? Mi van, ha jön a farkas?”
Jogász – mező – birka. Valahogy ez a hármas ilyen kombinációban még sosem jelent meg előttük. Előttem sem. Bár, egyszer, az egyik „felemelő” vizsgaidőszaki pillanatomban átköltöttem az „A juhásznak jól van dolga” című népies műdalt.
„A jogásznak jól megy dolga. Egyik szakaszról másikra, lapozza Ptk-ját, fújja mondókáját, így írja néked a számlát.”
Satöbbi satöbbi….Gyengusz, tudom..de már akkor sejthettem valamit.
Igazából mindig is féltem ezektől a háztáji állatoktól – csirke, birka, ló stb… Nincs velük bajom, nem arról van szó, soha nem bántanám egyiket sem. De a ló nagy, a csirke megcsíp, meg csapkod a szárnyaival, és az olyan kaotikus érzés. Ne csapkodjon má’ ott, na.
Végülis, mi a legrosszabb, ami történhet? Maximum két nap után sírógörcsbe fulladva, remegve heverek a padlón, a tyúkok pedig a húsomba marva acsarkodnak felettem. Próba cseresznye, a szakvizsgán is túl lettem, mit nekem egy két szárnyas.
A farmra megérkezvén egy fotót küldtem a „Szötyéknek” (értelmezése később, jelen szövegkörnyezetben: szerelemre éhes szingli barátnőimnek) a helyről, ahol az elkövetkező időszakot tölteni fogom. Barbim spontán kitörése a kép láttán: „Jaaaj, Carrie Ingalls mindjárt legurul a hegyen” …….
Emlékszünk rá?
Gyerekkorom ikonikus sorozata. Ki gondolta volna, hogy egyszer még nekem is lesz sanszom legurulni egy ilyen lejtőn. Ha már a Vatikánt kipipáltam gurulás szempontjából, egy norvég mező nem lehet akadály (nincs ember rajtam kívül, aki a Szent Péter Bazilika kupolájából lefele csapatva épp szertartás közben megcsúszik a lépcsőn, és gurul, és gurul és csak gurul lefelé, hogy aztán a biztonsági őr elé érkezzen széttett lábakkal, miközben a fényképezőgép diszkréten pattog utána).
Kristin, a vendéglátóm, mikor tájékoztattam nevetséges félelmeimről, kedvesen elmagyarázta, hogyan kell ezeket a háztáji állatokat megközelíteni. Közel 5 hónapja már, de mintha valami olyan lenne a titok nyitja a szárnyasok esetében, hogy lassan közelíteni feléjük, és teret hagyni nekik, hogy ki tudjanak kerülni. Akkor nem fognak csapkodni a szárnyaikkal. Nos….Hát ezen má’ ne múljon.
Mint a Mátrix Neoja a golyók elől, úgy próbáltam én is kitérni és teret adni a szabadon kóricáló tyúkoknak, kakasoknak, és egyéb hasonszőrű verdesőknek.
Megúsztam üldöztetés nélkül – kedvenc etológia tanárom most a fejét fogja, tudom…:) – , de azért a tojást nem mertem kivenni a tyúkok alól. Hát na. Túl közel van a feje. L**nak is van vége, ugye Barbi? 🙂 [Sokszor idézem eme kis szösszeneted, nem védeted le? 🙂 ]
Mielőtt levárosiasoznának egynehányan, itt jelezném, hogy nem voltam én sohasem ennyire úrigyerek, műkörmöm sincs, ami azért a mai világban már egyfajta lázadásnak, jelnek is beillik, nagyszüleimnek tanyája volt, voltak körülöttem ilyen állatok, volt disznóvágásban is részem, mégis… megmagyarázhatatlan félelmet éreztem a farmon élő állatok iránt. Valószínűleg az ismeretlen. A kutyát ismerem, a lovat, és egyebeket nem. That’s it.
Nagyjából ugyanez játszódott le bennem, mikor kimentünk a juhokhoz. Mikor megláttak, a „vezér” (gondolom, de őszintén fogalmam sincs, van-e köztük ilyen titulusú) öles léptekkel indult meg felém, akit nyilván követett „A nyáj”. Már-már kezdett tele lenni a gatya, mert hát nehogy már ide jöjjenek, még felöklelnek stb. (reális…, letagadom azt az egy év természetvédelmi mérnök szakot). De aztán a nagy roham után egyszer csak megtorpantak. Körbevettek. De úgy, hogy hagytak egy kb. 20 méteres átmérőjű kört, pontosan előttem, mintha egy láthatatlan búra választott volna el tőlük. Megálltak. Én meg álltam ott a kör közepén, mint a jó öreg Pataki. Néztük egymást. Ők néztek fel, rám. Én néztem le, rájuk. What a feeling!
Valami ilyet érezhet Viktor is. Viktor és A nép… az az istenadta. (Bocsánat minden igaz érzésűtől, nem bántás, de tényleg ez volt az első gondolatom. Akinek nem tetszik, olvasni nem kötelező).
Egy szó, mint száz, durci érzés volt, körüllengte a szituációt valami lenyűgöző erő. De erről a fent említett személy biztos többet tudna mesélni, mint én, nekem csak 2 perc adatott ebből, neki meg több év.
Másnap aztán elkezdődött a munka. Reggel etetni, itatni, éééés ganyézni a lovak alól, Ojeeee.
Kiskoromban lovagoltam, azt tudom. Hogy ez hogyan alakult át a lovaktól való félelemmé, nem tudom. Kicsit úgy érzem néha, hogy valójában mindentől fostos vagyok, pedig nem ám. Még tandemet is ugrottam. De vannak ilyen berögződések.
Nem egy lóval kezdem, rögtön kilenccel. Kicsire nem adunk. Első körben Kristin jött velem, mondta, mire figyeljek, milyen jelzéseket adnak, ha esetleg valami nem oké. Persze egyből odatódult pár, jól szemügyre vettek, aztán álldogálltak tovább. Jót álltak magukért. Én meg köztük. S bár remegett a belsőm, egész jó érzés volt velük lenni. Lenyűgöző állatok.
Már-már kezdtem egész komfortosan érezni magam, mikor megláttam „A dombot”.
Úgy ám, a lószaros dombot. Merthogy a talicska, amibe összeszeded a kaksit, előbb utóbb megtelik. És akkor biza üríteni kell. Így épül kakiból domb. (Nem úgy, mint otthon, ugye…ott papírhalomból, és leszaromságból építjük már évek óta azt az egy nagy dombot.) E domb tetejére vezet egy csekélyke biztonságot nyújtó, keskeny, ámde összeeszkábált palló.
Nézed-nézed, méregeted….
(Intermezzoként hozzáteszem, már a dombig eljutni teli talicskával is elég nagy kihívás volt. A lovakkal foglalkozó nők erősek! Minden tiszteletem az övék!)
Tudod, hogy csak egy gurításod van.
Végigpörgeted agyban a lehetséges kimeneteleket:
- Szarosdomb, keskeny palló, nehéz talicska, gumicsizma. A gumicsizma nagy és gyaníthatóan valahol lukas. A palló félig a szarba süllyedt. A gumicsizma nagyot cuppan a lószarban. Ha mellélépsz…..este valószínűleg nem kell majd lábápolókrém.
- Egyből sikerül, és tiszta ruhában diadalittas arccal csapatsz le a pallón.
A 2. lehetőségre fókuszálva indultam neki. Pozitív gondolkodás, nem bevonzani a bukást, ésatöbbi ezoterikus baromságok…De mélyen belül tudod, hogy hiába a többévnyi otthoni „szarlapátolás”, nem vagy annyira penge, hogy egyből sikerüljön, mert az nem ez a fajta szar.
És akkor… fail. És még egyszer … fail.
Aztán mikor már szaros volt a fülem is (mert egy kesztyű nem ártOTT VOLNA…), dühből egy lendülettel felgurítottam a tetejére, hogy aztán ott, a palló végibe diadalittasan lendítsem meg a talicskát.
Az összes a lábamra, és, hogy jó legyen a lefele út, a pallóra burult. Mert ugye nyilván az sem mindegy, merre lendíted azt a nyüves taligát.
No de, nem is én lennék, ha nem vontam volna le ebből is magvas (hogy mennyire az, ki – ki eldönti) tanulságokat:
Ad 1.) Ha sok a szar, előbb utóbb rád borul.
Ezért mindig csak félig legyen szarral a puttony, mert akkor egyrészről könnyebb kezelni, másrészről nem burul rád, ha pedig mégis, kevesebb. Ergo kisebb mennyiségű szarral könnyebben boldogul az ember, ugyebár.
Ad 2.) Még a szarlapátolásnak is megvan a helyes technikája, amit, ha szarból akarsz várat építeni, hasznos ismerni.
Ad 3.) Érdemes nem megvárni, míg tele lesz a talicska.
Ad. 4.) A szarlapátolás nehéz….nem csak otthon.
+ 1.) Kesztyű…mindig legyen nálad egy kesztyű!
S akkor, ott, a szarkupac tetején, fülig szarosan, arcom lágyan simogatta a gyengén sütő nap sugara és a fostól illatos szellő, becsuktam a szemem, és elképzeltem, ahogy a Vörösmarty téren élénkpiros tűsarkúban, a létező legcsinosabb ruhában, talpig sminkben, vörös rúzzsal, parfümtől illatozva vonulok, egyik kezemben hetyke nőiességgel tartott ridikül, a másikba a városiak tartozéka, a ‘to go kávé’.
Bevallom őszintén, ez volt az egyetlen dolog, amire akkoriban vágytam. Annyira távolinak tűnt a régi életem, a csinos ruhák, a magassarkú, az igényes öltözködés, a smink, hovatovább, az emberek jelenléte – hiszen akkor már másfél hónapja voltam kvázi elszigetelve a civilizáció elől -, hogy bármennyire is megtaláltam a valódi smink nélküli önmagam, rá kellett jönnöm, hogy bizony az a „kicsit” (nagyon) hiú nő is az énem része. S ott, a szarkupac tetején mart belém a felismerés, hogy megfér bennem mindkét NŐ. A smink nélküli természetes, aki elfogadja magát olyannak, amilyen, és kicsit fiúsan szólva, stílszerűen témánál maradva, magasról szarik mások véleményére; és a szemetet is sminkben lehordó, külsejére a lehető legigényesebb, magassarkúban tipegő határozott „vadász” típus. Nem egymást kizáró típusok ők, hanem pont ellenkezőleg, egymást kiegészítők, hiszen így vagyok komplex, így vagyok egyensúlyban, így vagyok egész.
Egy hét sem telt bele, és én már úgy toltam a slow motiont a csirkékkel, hogy Neot már rég átütötte a golyó, míg én egyet megkerültem; a szarkupac tetejére pedig profikat meghazudtoló lendülettel toltam fel a talicskát, sőt, a lovak között is egész jól, félelem nélkül tudtam tevékenykedni. Egyik nap Kristin a lovak csutakolását adta feladatul. Hmmm……én és a ló. A ló és én. Egy boxban. Közel egymáshoz…Biztos ez?
Gyönyörű élmény volt. Látni, ahogy megtisztulnak, látni és érezni a hálájukat, és az örömöt, amit a gondos ápolás nyújtott nekik.
Kristin, köszönöm, hogy megtanítottál nem félni a lovaktól.
Az állatokkal tehát viszonylag jól boldogultam, nem tört rám – a tojás kivételén kívül – egyszer sem a frász és a menekülhetnék, így kis kikapcsolódás gyanánt elmentünk a citybe, ahol egy egészen furcsa előadásra voltunk hivatalosak. Utazó színészek egy lakókocsit alakítottak át az előadáshoz, mely a nagyon kreatív és egyedi szellemidézés témakörét dolgozta fel. Röviden a lényeg: be kellett menni a lakókocsiba, mindenkinek volt ott egy telefon, amit fel kellett venni, ha csengett, és feltenni azt a kérdést, amit jó előre kigondolt, amire választ akart kapni. Csak eldöntendő kérdés lehetett. Aztán, ha egyet kopogtak a „szellemek”, akkor a válasz igen volt, ha kettőt, a válasz nem volt. Ez bizony egy interaktív, hipermodern előadás volt.
Persze, blőd, tudom, de mikor ilyen szitu van, az ember (értsd: én) automatikusan is kicsit hinni kezd az egészben, mert mi van, ha tényleg választ kapok, vagy csak általam jelnek értelmezett, de valójában nem annak számító „jelet”, iránymutatást…Túl sok ezót olvastam, tudom. Ám ez meg is tette a hatását, most is. …
Hát nem pont nálam kezdődött el az előadás horror része? Mindenki szépen feltette az előre kigondondolt kis kérdését, amire aztán érkezett is a „válasz”. Aztán persze jöttem én, kicsit még izgultam is, már ki is mondtam hangosan a kérdésem felét….megtalálom-e a pááá*** …..(nyilván 33 éves szingliként ez az első kérdés, ami eszedbe jut), mire hirtelen… ding-ding diiiing….. sötét, vörös villódzó fények, elviselhetetlen zajhatások jöttek, az egész lakókocsi elkezdett rázkódni, minden leesett a polcokról stb…igazán hatásvadász volt. El is filóztam utána egész nap ezen az egész hülyeségen…pont nálam, fel sem teszem a teljes kérdést, azt máris hopp, égszakadás – földindulás….ez vajon üzenet, hogy ne is álmodjak párról, még a kérdés is idióta, vagy mi akart ez lenni?
Nyilván tudod az agyadban, hogy ez egy jónagy fa**ág, és nem is kéne jelentőséget tulajdonítani neki, ez csak egy játék volt, de mégis…a szinglikorban mindenki tudja, hogy egy harmincas igenis képes ilyen idiótaságokon pörögni. Legalábbis a környezetemben élők mindenképpen. Vagy legalábbis én, akkor képes voltam rá…Olyan jó kis „Juditosan” jöttem ki a lakókocsiból..gondoltam magamban, na, bassza meg, persze, hogy pont nálam, most akkor ez egy jel…Kétségbeesetten el is panaszoltam Kristinnek, aki nemes egyszerűséggel csak mosolygott ezen. Biztos gondolta magában, na, ez is meghülyült már teljesen.
Szóval így teltek a napok a farmon. S bár a lejtőről éppenséggel nem gurultam le, Kristinnel sok mély beszélgetésünk volt, mindenről, de főleg az útkeresésről, új utak építéséről. Többek között nála született meg a blog ötlete is, bár eleinte ódzkodtam tőle. Aztán szépen lassan elindult a tervezés fázisa, és megvalósult. Mostanra pedig ő is belevágott a saját biznisz építésébe.
Csodálatos munkát végez mentálisan sérült emberekkel.
Aki többet szeretne tudni Kristin munkájáról, látogasson el az oldalára:
Mindenesetre…bár az elvégzett munka után tudom, az effajta farmer élet nem nekem való, mégis, jó élmény volt ezek között az állatok között mozogni, értük dolgozni. Hogyan is írhatnék hitelesen az állatok jogairól, ha nem ismerem a „védenceim” (egy részének) mindennapjait, a gondozásukkal együtt járó munkák természetét, nehézségeit. Összességében jó és tanulságos élmény volt. De elég volt 🙂
Szóval farkas se jött, pásztorrá se lettem. Eh….menjünk hát tovább..
