Karantén. 10. nap. (Nem. Ez nem karantén napló…)

Photo by Frank Cone from Pexels

„Abban viszont nincs semmi meglepő, ha a legerősebb és legellenállóbb ember is elszédül egy váratlan sorsfordulat következtében. A váratlan néha úgy üti főbe az embert, mint a tagló az ökröt. (…) Semmi sem olyan kegyetlen, mint az egyensúly felborulása.”

(Victor Hugo)

Mint egy kalitkába zárt kolibri, verdesek elmém szárnyaival, keresem pánikszerűen a kiutat, a kijáratot….de most nem találom.

Mikor világossá vált, hogy haza kell jönnöm, az első mélyzuhanás után összeszedtem magam a padlóról, és szokásomhoz híven elővettem azt a hozzáállásomat, hogy nem baj, addig is töltsük az időt hasznosan, két hónap nem a világ. Tervekkel, célokkal tértem hát haza, azzal a sziklaszilárd meggyőződéssel és tudattal, hogy ez csak ideiglenes állapot, ha nyílnak a határok, visszajöhetek és folytathatom tovább, amit elkezdtem.

De most csak telnek a napok, és nem találom magam. Szeptember óta vagyok elszigetelve a társadalomtól, Norvégia szigetein, erdeiben, hegyein éltem és dolgoztam fél évig. Távol a társadalom zajától, emberektől, hírektől. Nem volt ott más, csak én, a munkaadóm, a kutyák és az érintetlen természet. Joggal hihettem tehát magamról, hogy egy két hetes karantén nem fog megütni.

Most itt ülök, épp a kanapén.

10 nap telt el, és én csak ülök. Ülök, hol az egyik sarokban, hol a másikban. Néha áthelyezem magam a kanapéra, vagy az ágyra. Testem viszonylagos nyugalmi helyzetben van, nem úgy az agyam, és a gondolataim. Az árnyak pedig csak jönnek és jönnek, nincs se nappal, se éjjel, nem kímélnek…elborítanak.

Annyi minden van most, ami félelemmel tölti el az embert, mégis, engem ez aggaszt most talán a legjobban: miért taglóz le ez a két hét ennyire? Fél év alatt annyi minden történt, amiben megerősödtem lelkileg és mentálisan is – menekülés, félelem, magány -, hogy most nem értem magam. Egy hét, oké, akkor még ocsúdik az ember, feldolgozza, mi is történt, hogy került ebbe a helyzetbe, és elkezdi szépen lassan felépíteni a túlélési stratégiáját, a következő lépést, a kiutat.

Tettem legalábbis eddig.

De most…..Hol a fókusz, hova kellene helyezzem, hogy felkaparjam magam, megint? Keresem, kutatom a távolban azt az egy pontot, amire figyelnem kellene, amire koncentrálva meg tudnám őrizni elmém józanságát, de annyi az ismeretlen most ebben az egyenletben, hogy egyszerűen nem tudok választani.

Most még nem megy.

Hatékonyság és tervezés helyett így telnek a napjaim… pániktól űzve, mégis egyhelyben topogva. Egyik nap jobb, másik nap rosszabb.

Még nem döntöttem el, melyik riaszt jobban: a járvány, vagy majd az azt követően kialakuló helyzet.

Most úgy érzem, utóbbi miatt jobban aggódom, hiszen az fog választ adni a személyes életem további alakulására is (remélhetőleg legalábbis, nem a járvány). Önző volnék ezért, mert én nem a tisztuló levegőről, a Föld regenerációjáról, az összefogás erejéről írok, hanem a valódi, mély, belső érzéseimről?

Persze, én is örömködök azon, hogy tisztul a levegő, teljes szívemből örülök neki. De a kollektív büntetéssel mindig az a baj, hogy olyanok is megszívják, akik egyébként nem igazán járultak oly nagyon hozzá a Föld pusztításához, sőt. És mivel ember vagyok, személyes veszteségeimen egyelőre még nem látok túl. Hiszen ez a helyzet kitépett a kezemből mindent, amit már fogtam, és távolabb sodort mindent, amiért már épphogy nyúltam volna. Mintha egy hirtelen keletkezett vákuum szippantott volna ki az életemből mindent, de mindent, amiért az egész eddig felépített egzisztenciámat sutba dobtam korábban. Külföldre költözés, szerencsepróbálás, új kapcsolatok kialakítása, új életcél, új foglalkozás.

Mind a semmibe veszett?. – Egyenlőre.

(Jó azoknak, akik azonnal nyomatják a pozitív energiát, a “tisztul a Föld” felkiáltású posztokat és képeket, és ki ne hagyjam a „mostani helyzet valami nagyon jónak a kezdete” rigmusokat. Good for you people! Megjegyzem, életszerű…ha eleddig ennyi szentéletű élt volna a Földön, mint amennyien most annak láttatják magukat, lehet, hogy nem kéne most annak örülni, hogy tisztul a Föld, mert tán nem is lett volna olyan mocskos, mint most.)

Olyan iszonyatosan nagy a kontraszt a két héttel ezelőtti életem, és a mostani napjaim között, hogy egyelőre még nem is fogtam fel. Napi 8 óra vagy még több mozgás, kutyák, folyamatos munka, természet, tiszta levegő, jóleső fáradság minden végtagomban. S most 20 négyzetméter, falak, zéró mozgás, mentális kimerülés.

Az egyetlen kapcsolatom a külvilággal a Facebook és az online tér, ahol kéretlenül is ömlik rám az online jóga, az online torna, az online tanfolyam, az online lelkisegély, értelmetlen és magamutogató kihívások tömkelege, az online világ erősödését kihasználó bizniszek ajánlatai, az online magazinok cikkei jövőről, lelkiállapotokról, melyek elmondják nekem: „nem, ne érezd magad szarul attól, ha most szarul érzed magad, tartsunk össze, együtt sikerül..”  és blablabla hasonló hatásvadász frázisok. Az egyetlen, számomra „értéket képviselő dolog” most a vicces videók tömkelege, hiszen legalább humorral, és nem álszenteskedéssel próbálják oldani a felgyülemlett feszültséget. (De ne legyek igazságtalan, igazuk van azoknak is, akik erre azt reagálnák, nem kötelező nézni, görgess tovább. Ki így, ki úgy oldódik ebben a légkörben… én most kiírom magamból.)

Én személy szerint nem akarok online tornát. Nem akarok online tanfolyamot, se online jógát, online randit. Én nem akarok online életet.

Én csak szeretném visszakapni a már egyszer újrakezdett életemet. A lehetőségeimet, a jövőképet, mégha néha homályos is volt, de volt, az új ismerőseimet, a kutyákat. Mindent, amiért eddig dolgoztam, amiért eddig nem kevés kockázatot vállaltam, és áldozatot hoztam.

Legutóbbi munkaadóm ironikus mondatával foglalta össze a helyzetemben lévő groteszk játékot:

„A kivándorlás legnehezebb része úgy látszik a hazajutás.”

És ez most fáj. Tudom, tisztul a Föld. De ez nekem most akkor is fáj.

Csak ülök és sorjázom a vélt és/vagy valós veszteségeimet. Csak ülök itt egymagam, a saját magam által másokért vállalt karanténomban, és révedek magam elé.

Még nem tudom elengedni, még nem tudom a fókuszt a jó jövőre helyezni, mert még nem látom, jó lesz-e.

S ezen állapotomon nem segít más emberek rám áthelyezett stressze, s nem segít az országban zajló hatalomkoncentráció látványa sem. Sőt. Van mi miatt aggódni, nem kívántam volna még ezt is. De megtörtént….S ezzel egy újabb árny lendül támadásba minden nap, erősítve a többit, és azt a félelmet, hogy nem két hétről, s nem két hónapról van immáron szó…

Hogy én nyerek, azt tudom. A kérdés csak az, mikor.

 „S mi csak néztük, hogyan omlik le napról napra minden, mit addig felépítettünk. Csak csendben néztük, hogy esik minden szét.”

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé.

Follow by Email
Facebook
Facebook
YouTube
Instagram