Önkéntesség Északon

Egész eget betöltő sarki fény, sajnos a telefon ennyit bírt

Egy hét telt el azóta, hogy landolt a gépem Bardufoss repterén.

Hideg van. Rengeteg hó. És kegyetlenül sötét.

Egyedül vagyok.

Két figyelemzavaros férfival.

A hegyen.

20 km-re az első bolt, és az első ember.

Nem is tudom, mikor ért tetőfokára a hangulat. Mikor két ilyen betegségben szenvedő ember van egy légtérben, ott kő kövön nem marad. Másfél hétnyi őrület után, mikor már én is fenyegetve éreztem magam önkéntes társam viselkedésétől, ugyanis elég csúnyán nyomult, és sajnos nem értette a „nem” szót, a főmufti, legnagyobb örömömre úgy döntött, mennie kell. Egy napja volt összepakolni.

A kialakult hangulat miatt az eltelt másfél hét alatt gyakorlatilag túlélő üzemmódra rendezkedtem be. Néha csak kapkodtam a fejem, próbáltam balanszírozni a kettő hangulatember között, de nyilván ilyenkor tehetsz bármit, úgyis csattan rajtad is minden. Üres óráimban, melyből nem volt túlzottan sok, az élet eme kis szösszenetnyi viccén merengtem, néha, rosszabb napokon még rá is gyújtottam egy jól ismert rigmusra…

Emlékszünk Ábelre? A reklámból?

Isten ments, hogy bárminemű terméket reklámozzak, pláne nem húznék szegény Ábelre még egy indokolatlan megjelenést, ezért most Ábel szerepében Robin tündököl.

És bár a srác viharos gyorsasággal távozott, én így egyedül maradtam a szintén nem százas főmuftival.

Nem lettem túl nyugodt, ez tény.

Miután a magát doghandlernek ÉS mushernek tituláló (wtf?) angol úrigyerek önkéntes társam olyanokkal fárasztotta a napjaimat, mint például hogy nem kell a kutyáknak vizet adni, esznek úgyis havat – kár, hogy a kennelek jelentős része úgy volt építve, hogy oda nem esett be hó, futni meg elég ritkán futottak -, plusz, azért hozzáértő szem elég hamar levette, hogy nem bánik jól a kutyákkal, a fő-fő indián-viking-aranyember, más választása nem lévén (ha csak ugye ő nem akart volna dolgozni), engem tett meg a kennel „vezetőjévé”, ha élhetek ilyen eufemizálással.

Először nyilván rohadt büszke voltam magamra, aztán később rájöttem, hogy inkább volt hanyag és túl lusta ahhoz, hogy a kutyáival foglalkozzon, ezért jött jól neki egy lelkiismeretes hülye – ÉN, aki jobban szerette, szereti az állatokat annál, mintsem, hogy hagyja őket a szarban toporogni egész álló nap. (Lesson intermediate level: nem hiszünk el mindenkinek mindent, és nem hagyjuk, hogy kihasználják a tudásunkat és fizikai erőnlétünket, na meg naiv lelkesedésünket újra meg újra. Meg újra.)

Szóval, akárhogy is, de én voltam a főnök a gangon. Mindig azt mondta, hogy ő az abszolút főnök, utána jövök én, bármit mondok, az úgy lesz. Persze, ez legyezgeti az egócskádat, aztán, mikor az egész napot végigmelóztad egyedül, és hulla fáradtan dőlsz be az ágyba, akkor azért úgy elgondolkodsz rajta, hogy k**va jó, hogy én vagyok a második főnök….kár, hogy csak ketten vagyunk.

No, de mindegy, hát Judit kemény, nem adja fel ilyen könnyen. Kibírjuk ezt is. Minden új tapasztalat hozzáad a személyiségemhez – legalábbis ezzel szedáltam magamat.

Teltek-múltak a napok, hetek. Igazából az első másfél hét után eldöntöttem, hogy oké, hét hét, keressünk értelmet most ebben a helyzetben. Mivel tudom túlélni az ittlétet?

Így jött az ötlet, hogy minden energiámat arra fordítom majd, hogy a kutyák körülményeit egy kicsit javítsam, játsszak velük, takarítsam őket, adjak nekik figyelmet és időt, amit egyébként megérdemeltek volna, de sajnos nem kaptak meg. Frusztráltak és elveszettek voltak, hiszen nem edzettek folyamatosan. Egész nap csak álltak a kennelben.

Hazudnék, ha nem tenném hozzá, hogy nyilván azért voltam szinte egész álló nap a kutyákkal, mert akkor kevesebbet kellett bent tartózkodnom, főhősünkkel és a kölykökkel. A tapasztaltak alapján sziklaszilárd hitvallásommá vált, hogy nem kell mindenkinek kutyát tartani, pláne nem ennyit, és pláne nem egy ilyen betegséggel. Ha elbírsz egyel, akkor próbáld meg kettővel, de ne harminceggyel. A kutyák iránti szeretetét nem vonom kétségbe, de ez nem ment fel senkit sem a jó gazda kötelessége alól.

Amíg nem volt sok hó, kialakítottam szépen a napi rutinomat: reggeli kenneltakarítás, edények elmosása, itatás, kis játék, simi, majd az esti etetés. Sajnos a mozgatás nem volt engedélyezett, ha ő nem volt a kennelsoron. Márpedig ő szinte sosem volt ott.

A gond alapvetően ott kezdődött ezzel az egész hellyel, hogy a feltételekkel ellentétben – amit be kellett volna tartani – nem volt megszabott pihenő-és munkaidő. Így aztán ott tartózkodásom folyamatos rendelkezésre állássá szűkült, mert sosem lehetett tudni, mikor mit talál ki. Ő pedig szépen kezdte megszokni a jó és szorgalmas munkaerőt. Könnyű belekényelmesedni egy szerepbe, s ugyanilyen könnyű természetesnek venni, hogy van egy jó munkaerő a háznál.

Itt kezdődtek a gondok. Ugyanis a harmadik hét végére realizáltam, hogy itt olyan, hogy szabadidő, ami egyébként ki van kötve a „program” szabályai között, egyfajta win-win szituációt teremtve, nem létezik. Ez az önkéntesség ugyanis arra alapult, hogy a munkaerődért cserébe szállást és ételt kapsz, és egy meghatározott óraszám ledolgozása után világot láthatsz. Nem a munkával volt bajom, félreértés ne essék. A tervezhetetlenséggel. Random adott munkákat, így az egész nap kiszámíthatatlanná vált.

Ezzel aztán kezdetét is vette a rabszolga-üzemmód.  

A kutyák gondozásán kívül (ami ugye még egyszer, 31 kutya, ebből 7 kölyök, 3 beteg és öreg, tehát plusz figyelmet igényelt) már az összes létező munkát én végeztem, és ha ne adj isten egyszer-egyszer érzékeltetve, hogy a lófasz túllóg a végen, nem csináltam meg, rendesen szóvá tette. (Megjegyzés: nem elég érzékeltetni, mondani kell. Naaaagy tanulság, külföldön udvariaskodásnak nincs helye.)

Így esett, hogy egyik reggeli után megkérdezte, megtennék-e egy szívességet?

Én? Há’ hogy a viharba ne tennék meg neked egy szívességet…lökjed…” – gondoltam.

Menjek már ki, aprítsak már fejszével fát, hogy ő be tudjon gyújtani…Majd ezután egy vehemens lendülettel ledobta magát a tévé elé a kanapéra.

Az igen!” – gondoltam.

De hát Judit nem mond nemet. Ugyan… Judit szorgalmas, azt akarja, hogy elismerjék őt és a munkáját, plusz….Judit, bár minden tényszerű tudást megtanult, amit meg lehetett eddigi élete során, egyetlen dolgot azonban nem tanítottak meg neki sem otthon, sem az iskolákban: néha lehet, néha KELL is nemet mondani. Bármire. Egy kérésre, egy barátságra, egy helyzetre, egy bánásmódra. Mert érsz annyit, hogy becsüld magad annyira, hogy ami neked nem fér bele, arra bátran mondj nemet. A világ ettől nem fog összedőlni, bármennyire is így gondolod.

De nem baj ez, ugye, amit nem tanít meg az iskola és a szülők, megtanítja az élet, ne aggódjon senki. Más kérdés, hogy az élet kicsit keményebb leckéket ad.

Kint, a mínusz tízben, fejszével a kezemben, ezeken gondolkodva, a jól berögzült családi minta szerint ekézve magamat – “nem hiszem el, hogy ezt is megcsinálom...” -, hirtelen bevillant a felismerés:

Kijöttem, hogy találjak magamnak egy vikinget.

Azt én lettem a viking!

Azóta ezen röhögök.

Mert ez azért vicces. Nem mondom, hogy pro vagyok faaprításból, de na. Elméletben megtanultam a helyes technikát, néha még össze is jön, de alapjáraton lányként vágom a fát, mert hát ugye lány volnék, viking vonásokkal. De összevágom ‘bazzeg’, így vagy úgy, aprítom én, mint a szar.

S míg én viking módjára küzdök kint az elemekkel, ezek elkötögetnek bent a melegben.

Ezek után én már csak röhögni tudtam minden kiadott munkán. A humor mindenen átsegít (legalábbis egy pontig). Valahogy elkezdtem sajnálni ezt az embert. Mert bár ‘kuvva’ nagy vikingnek hiszi magát, valójában vikingsége maximum a Viking című sorozat lepörgetéséből, és paréjságból állt.

Egyszer az volt a feladat, hogy lapátoljam ki a havat egy külső kennelből, hogy a kutyák ne tudjanak kiugrani. Hát jó. A hó, kb. egy méter jéggé fagyottan várt rám. Életem egyik legnehezebb munkájaként tartom azóta is számon. A jéggé fagyott hó súlya megkérdezte a karjaim, a derekam, és minden létező izmomat. Ezen a tomboló hóvihar és a mínusz 15 fok sem segített. Miután gondolom látta az ablakból, hogy effektíve szenvedek, érezte, hogy kéne egy kis segítség. Már-már mély belső örömben törtem ki, mikor megláttam közeledni a lapáttal.

De aztán, két lapátolás után rágyújtott egy cigire, megkérdezte, nehéz-e, majd mikor nagyban bólogattam, szó nélkül otthagyott egyedül. Aztán egyszer csak a hátam mögül felbőgött a hómobil motorja, és én már csak a mellettem elsuhanó jármű hátulját láttam. Gondolta, míg én dolgozom, hómobilozik egyet…mi se lehetne természetesebb.

Röhögve dobtam el a lapátot abban a szent pillanatban. Kedves meg aranyos vagyok. Segítőkész. Egy pontig. És aki ezt a pontot eléri, az már nagyon-nagyon messzire merészkedett nálam.

De természetesen a teraszról is akkor kellett ellapátolni a havat, mikor már jéggé fagyott, sőt, a kutyák már jól össze is szarták. Logikusan nem akkor dobjuk el gyorsan, ahogy apám tanította, mikor leesik, hanem akkor, amikor már deréksérvet okoz akár egyetlen egy lapáttal felemelni.

Tudjátok mit? Itt jött el a pillanat, adjuk meg a királynak, ami a királyé. Míg élek ez fog otthon kísérteni, de fair leszek. Gyakorlatilag kinti létem során abból éltem, amit apám tanított nekem. Nem abból, amit a drága iskolákban a fejembe vertek, nem. A túlélés, a praktikák, a logika, amivel megkönnyíted magadnak a munkád, megkönnyítenéd, ha ugye hagynák, mind-mind apámtól jött. Nem matek, meg töri óráról, nem a jogi alaptanból, meg a római jogból…a valódi kinti életet ezekkel nem nyered meg, az ‘hót héccentség’. Ebből is látszik, mi számít hasznos tudásnak, ugyebár…

Nagy ritkán volt aztán olyan is, hogy emberünk lefáradt a kennelekhez, és ilyenkor kiengedtük a kutyákat a futtatóba, vagy ne adja ég, elvittük őket edzeni. Ilyenkor az alapstressz szintje megnőtt, ami szuper volt, mert olyan beszólásokat eredményezett, hogy ha ő elbír egyszerre 5 kutyával (ezt nyilván csak mondta, valójában háromnál többet sosem láttam nála), akkor én miért csak egy kutyát viszek. (tudni kell, hogy bikaerős, frusztrált, keveset mozgatott, ezért energiával teli kutyákról van szó, nem Morzsiról a hatodikról. Ember legyen a talpán, aki meg tudja őket tartani.) Nos…ilyenkor gondolatban úgy vágtam vissza neki, hogy szép is lenne ‘bmeg’, ha viking létedre egy törékeny nő annyit vinne, mint te. Mellesleg, ha viking volnál, egyszerre vinnéd mind a 31-et….

Miért csak gondolatban? Nagyon jó kérdés. Ahogyan az is, hogy hogyan kerülhettem olyan helyzetbe, hogy a végén már konkrétan éheztem. S miért nem dobbantottam, mikor észrevettem, hogy bizony megtört a személyiségem, és már testi tüneteket produkálok a stressztől? Mikor minden barátom, szülők verték egyre jobban a tamtamot, hogy el kell innen menni? S én mégis maradtam tovább.

Miért?

A folytatásból kiderül….

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé.

Follow by Email
Facebook
Facebook
YouTube
Instagram