Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon az északon történtek hány százaléka az én hibám. Szar érzés, mikor megcsap a gondolat, hogy talán mégsem vagy annyira határozott és erős, mint amilyennek te gondolod magad.
Mi történt?
Miért nem tudtam kiállni magamért?
Hagytam, hogy kvázi rabszolgasorba süllyesszenek. Én, akit mindenki a nagy szájáról és határozottságáról ismer. Egyetlen kérdés ismétlődött hetekig: hogyan történhetett ez meg? Ráadásul mikor felismertem a helyzetet, fittyet hányva szülők és barátok tanácsára, kötelességtudatból végig akartam csinálni a hét hetet. Mégis miért? Ráadásul, hazugsággal sikerült eljönnöm, amely olyan mértékben tiporta meg a lelkem, hogy innentől kéthétnyi fájdalmas analizálás vette kezdetét.
A kulcsmondat, ami iszonyat hirtelenséggel nyomta meg az “elég” gombot a fejemben, valahogy úgy hangzott a vikingek királyától, hogy sokkal logikusabban kellene gondolkodnom, mert nem vagyok elég logikus. Mindezt azért, mert nem tudtam elég gyorsan kinyitni a kaput.
Apróságnak tűnik, tényleg. De valahogy, akkor ért az utolsó csepp a pohárba.
Előtte is volt egy ominózus jelenet, de azon még csak röhögtem. A kutyái ugyanis, míg el nem kezdtem őket kivakarni onnan, a szarban tapicskoltak egész álló nap. Elkezdtem hát lemosni a padlót, hadd legyen szép tiszta, legalább, míg ott vagyok. Nyilván, mivel nem vagyok hülye, mielőtt nekikezdtem volna, előtte egy kis területen teszteltem, hogy vajon ráfagy-e a víz a padlóra, ha forró vízzel lemosom róla a trutyit, sérülésveszélyes-e a kutyákra nézve. Úgy ítéltem meg, ha jól megtisztítom a víztől, az ég egy adta világon semmi sem fog történni, azon kívül, hogy tisztaságban élnek egy -két napig. Semmiféle jég nem képződött. Ez működött is szépen, mindig tisztaság volt, minden nap újabb két kennelt suvickoltam ki, hogy jobban érezzék magukat, na meg én is, ha már ott kellett dolgozni. Aztán egyik nap, ültünk a kennelsor melletti tűzrakóhelynél, mellettem a forró vizes kanna. Már épp indultam volna a kutyákhoz, mikor megkérdezte, minek az. Mondom, csinálom, amit eddig. Lenézően közölte, hogy “há’ ha vizet öntök mínusz fokban a fapadlóra, akkor odafagy és csúszni fog, meglehetősen logikus, nem?” – majd ezzel a lendülettel megfogta a kannát, és a forró vizet rá is zuttyantotta a tűzrakót körbevevő, amúgy ugyanolyan fapadlóra.
Nyah. Ennyike. Ez volt talán az utolsó, amin még jóízűen el tudtam magamban röhögcsélni.
Ezt összekombózva a vikinges-favágós sztorival viszonylag jól elszórakoztattam magamat a hegyen.
De a kapu betett.
Aki ismer, tudja rólam, hogy nem vagyok túlzottan elszállva a diploma tényétől, szerintem egy ember értékét nem feltétlenül a diploma adja, sokkal inkább hiszek az EQ szerepében, pláne, mivel manapság már az is megkapja a pappert, aki finggal rajzol szakasz jelet.
De, azért az, hogy egy gyakorlatilag otthon tobzódó, „normális” mederben folyó munkára képtelen ember lefikázzon úton útfélen, beszóljon, hogy nem gondolkodom logikusan, csak mert a szájbatett kaput nem tudtam egy másodperc alatt kinyitni az öt méter hóban a 160 centimmel. Na azt már kisfiam nem, lehetsz te akármilyen ádéhádés, azt is leszarom.
Eleget bántottak már szavakkal, nem tűröm tovább. Nem vagyok köteles semmiféle bántást eltűrni, mert ha megteszem, azzal magamat is bántom.
Felszabadító egy pillanat volt. Akkorát röhögtem, de akkorát. Semmit nem szóltam vissza, semmit nem füstölögtem magamban, szimplán csak felröhögtem, és azon pillanatban már sakkoztam is, mikorra és hogyan tudnék repülőjegyet venni. Ő nem tudta, mi olyan vicces, én akkor már igen. Amint beértem a szobámba, már fel is kerestem Ádámot, megbeszéltük, mikor érkezem, megvettem a repülőjegyet, és kész.
Lesson 1.
Külföldön különösen fontos meghúzni a határokat, keményen! Semmi és senki nem számít, nincs udvariasság, nincs semmi, amikor magadat kell védeni, csak a határozott és kemény kommunikáció.
Kommunikáció. Amiben szerintem erős vagyok, pont az hiányzott ott kint. Mert hát honnan tudhatta volna, hogy szarul érzem magam, ha egyszer nem kommunikáltam, honnan tudta volna, hogy kevés a kaja, ha egyszer sem nyilvánítottam ki, hogy ember, ez így nekem nem jó. A mások iránti túlzott toleranciám háttérbe szorította a saját igényeimet. Toleránsnak lenni persze jó dolog, de ugyanakkor tisztelni magadat annyira, hogy ami neked nem jó, már nem tolerálod csak azért, mert más kultúra, vagy mert valaki betegséggel küzd. Ez jelentené az öntiszteletet. Vagy valami egészen hasonlót.
Mikor eljöttem onnan, két hétig merengtem, emésztgettem a történteket, kerestem a választ. Hogyan történhetett ez meg velem?
Mire jutottam? Jutottam egyáltalán valamire?
Lesson 2.
Szerintem ez úgy van, hogy akit sokat bántanak, az egyszer elhiszi, hogy szar. Aztán persze, aki bánt, nem érti, miért is nem viszi semmire az, akit bántott. Hát, mert ő szar. Álomvilágban él, aki azt gondolja, hogy pillangóként fog az égre röppenni az, aki felé egész életében azt közvetítették, hogy ő csak egy hernyó, és az is marad. (dolgozni persze lehet ezen különféle szakemberek segítségével, csak egy kicsivel nehezítettebb pálya ez így.)
Szárnyak nélkül senki sem tud felfelé verdesni.
De aztán, szerencsés esetben a „bántalmazottnál” egyszer eljön az a pont, mikor hirtelen kinyílik a szeme és tudata, és rájön:
„NEKEM EZ NEM KÖTELEZŐ!”
Nem kell eltűrnöm, hogy egy idegen így beszéljen velem. Sőt, nemhogy idegen, senki nem beszélhet ilyen lebecsmérlően, lekicsinylően velem. Senki nem szólhat bele, mit miért csinálok, egyetlen embernek van joga megkritizálni a lépéseimet: NEKEM. Felnőtt vagyok, sőt, 30+, így sehol, semmit nem kell már bizonyítanom. Pláne nem eltűrni azt, hogy bárki is sértegessen, és úgy beszéljen velem, ami nekem nem tetszik.
Annyira felszabadítóan hatott ez a felismerés, ami tulajdonképpen nem is volt újdonság, viszont soha még ennyire mélyen nem hasított az elevenembe.
„NEKEM EZ NEM KÖTELEZŐ!”
Jól jegyezzétek meg. Ami neked nem jó, és amit te valójában nem akarsz, sőt….gyerekek, tudjátok mit:
a világon SEMMI SEM KÖTELEZŐ!
Lehet persze takarózni a körülményekkel, hogyne. Én is mantráztam még két hétig, hogy, hát hogy nézne már ki, ha most elmennék innen, megfutamodásnak hat-e, és egyébként sem volt bekalkulálva a plusz repjegy, és hát, én aztán soha nem adom fel, kemény vagyok, ésatöbbi szánalmas kifogásokkal sodortam magam egyre lejjebb és lejjebb azon a rohadt lejtőn.
Hogy miért?
Mert ezt láttam magam körül. Ezen nőttem fel. Ez vált a normálissá.
Nézzetek körül.
Mindenki szenved, de legalábbis az emberek 90%-a tutira. „Nem szeretem a munkám, de muszáj, mert ez és ez.” „Nem szeretem a férjem, de nélküle életképtelen vagyok.” Nem szeretem az életem, de már úgyis el van baszva, már mindegy.” „Nem szeretem magam, mert nagy az orrom.” „Nem szeretem magam, mert mások nem szeretnek.” „Nem szeretem magam, mert elhitették velem gyerekként, hogy nem vagyok szerethető.” Kifogyhatatlan a példatár.
Olyan fokú szenvedéstudattal növünk fel, hogy azt elképzelni is lehetetlen. De a legrosszabb ebben az egészben, hogy tovább is adjuk. Mert te szenvedgessél nyugodtan a kis életedben, egyrészről biztos meg van rá az okod, másrészről meg mindenki úgy éli az életét, ahogyan szeretné, a gond nem ez. A gond az, hogy ezt, ha van gyereked, öntudatlanul is továbbadod. S mikor majd számon kéred rajta, hogy miért nem boldog, hiszen te mindig őérte éltél, te mindig csak azt akartad, hogy ő boldog legyen…. ühüm.
Te boldog voltál?
Te azt a mintát mutattad neki, hogy az élet könnyed és élvezhető, hogy mindent túl lehet élni emelt fővel, hogy lehet jobb és szebb, ha teszel érte? Hogy igenis ki kell állni magadért, és nem csak sodródni az árral, mert te irányítod az életed, nem pedig az élet irányít téged? Vagy konkrétan azt, hogy „az élet szar fiam, mi is küzdünk, meg szenvedünk, de hát ez jutott osztályrészül, elfogadjuk, és csendben tűrünk, mert nézz csak oda, látod ott azt a fát? A mi családunk életét az a korhadt, beteg, terméketlen, halálra ítélt fa jelképezi.”
Hát tudjátok, ott Bardu’-ban, a kib**tt kaput tologatva elértem azt a pontot, ahol erre már csak azt tudom mondani:
„Tűrjetek jó sokat.”
Egyszer majd úgyis jön egy olyan kiszolgáltatott helyzet, mint, amilyenben én voltam. És akkor majd számon lehet kérni ötszáz telefonban, hogy miért nem mész már el? Hát vajon miért nem …
Lehet úgy is? Lehetne úgy is, hogy nem szenvedek? Lehet úgyis, hogy megszüntetem a mérgező közeget magam körül, egyszerűen csak azért, mert nekem nem jó? Nem kell tűrnöm?
A most gép előtt véres szemmel hörgőket lecsillapítván…isten mentsen, hogy másra hárítsam a felelősséget. Ami történt, visszagondolva, teljes mértékben az én hibám volt. A bennem lévő negatív személyiségjegyek átvették az uralmat felettem, és hagytam, hogy irányítsanak. Nem mindenki tett volna így, ahogy én. Valamiért azonban elsődlegesen nem a pozitív tulajdonságaim kezdtek felerősödni az adott szituációban, és ez az, amin el kell gondolkodni, hogy vajon miért.
A látószöget persze lehet szélesebbre is húzni, hiszen, ha jobban megnézzük, a magyar attitűd sem olyan életre nevelő: csak tűrünk és nyelünk, nem kommunikáljuk az igényeinket, nem élünk a jogainkkal, mert örülünk, hogy van mit enni, örülünk, hogy ott lehetünk ahol, legyen az bármilyen mély szar. A lényeg, hogy még levegőt vehetünk, és kicsi apró dolgokon mélytorokból höröghetünk, mer’ ott megtehetjük, nagyobb kontextusban már nem.
És ez baj. Ez nagy hiba. Az a működés, amit belém programoztak a fiatal évek alatt, elhitették, hogy én csak annyit érek, amennyit az élet ad, nem szabad nagyra vágynom, mert ezer százalék, hogy csalódni fogok, belesodort egy olyan kiszolgáltatott és veszélyes helyzetbe, ami, ha híres határozottságom ezekben a helyzetekben kijön, ha felszínre bukott volna az, aki valójában vagyok, vagy fogalmazzunk úgy, hogy ha a pozitív tulajdonságaim kerekedtek volna felül, ha meglett volna bennem a szükséges öntisztelet és önszeretet ahhoz, hogy én vegyem át az irányítást a szituáció felett, nem alakult volna ki.
Ez itthon, hazai pályán persze nem olyan szembeötlő hiba. Itthon ez szépen csendben, évek alatt sunyin öl, nem olyan drasztikus, mert mire észrevennéd, hogy hoppá, nem így kellett volna, má’ tök mindegy. De, ha ezt a működést egyszer kiemeled a hazai környezetből, és egy másik helyen ne adj’ isten bekapcsol, közvetlenül sodor életveszélybe, és azonnal a bőrödön érzed, hogy hoppá, ez nem az, aminek te gondoltad magad, mintha valami nem lenne jó, hiszen hát éhezem, de miért is? Mert nem merem kinyitni a számat, hogy figyelj má’ haver, tán nem így kéne, mert hát más kultúra, meg beteg, meg, végülis az egész szitu idegen tőlem, ezért inkább kussolok?
Persze, elég komoly téma ez, és lehet, hogy pszichológus szemmel összevissza beszélek. Ezek azonban a megélt élményeim, és az azokról való eszmefuttatásom, melynek így minden eleme szubjektív, az én lényemen átszűrődő tanulságokkal.
Pont ezért fűzöm tovább ezt a gondolati szálat, mert itt van az is, hogy különbséget kell tenni a küzdés és a felesleges szenvedés között, ezt nagyon sokan összetévesztik.
Küzdjél.
Küzdjek? De miért?
Mert az oké, ha van egy célod, és azért küzdesz, mi sem természetesebb ennél.
De az, hogy neked egyáltalán nem tetsző helyzeteket cél nélkül tűrjél, mert te küzdő típus vagy? Ez nem küzdés. Árnyalatnyi a különbség, gyakorlatban mégis hatalmas szakadék tátong köztük.
Az iskolában, a sportban küzdünk saját magunkkal, magunk ellen, egy célért, az életben küzdünk a több pénzért, az életben maradásért, a szeretteinkért. Ezzel nincsen semmi baj, ha tudjuk, mit akarunk vele elérni. Mindenki maga dönti el, neki mi éri meg. Ebbe senkinek semmi beleszólása nem lehet.
A lényeg pusztán annyi, hogy a küzdés ne váljon öncéllá.
„Ha nem küzdesz meg a helyzettel, akkor kudarcot vallasz.” „Egy kemény ember mindent kibír, egy magyar nem változtat a körülményein, hanem elviseli, eltűri.”
Eltűr diktatúrákat, diktátorokat, eltűr megalázó fizetéseket, mert belénk építették, hogy nincs más választásunk! Ennyit érsz. Slussz és passz.
Az, hogy ott, akkor, egy olyan kiszolgáltatott helyzetben fel tudtam ismerni, hogy ‘aztakurvaéletbasszameg’, már hogyne lenne választásom, hiszen NEM KÖTELEZŐ maradni, és ezért a helyzetért nemhogy küzdenem nem kell, de még a túlélésem sem függ a képzelt küzdelmemtől, gyakorlatilag nagyon eltúlozva, de megmentett a betegségtől. A küzdelmem pont arról szólt, hogy le tudtam győzni a belém nevelt, kódolt önpusztító mechanizmust, és ki tudtam mondani, hogy ez most itt nem az a hely, amiért kapni kell, innen el kell menni. Onnantól, hogy az agyamban ez átkattant, szinte érezhetően megkönnyebbült a testem minden izma.
Minden tapasztalat tapasztalat azonban, mindegy, hogy jó vagy rossz-e. Hála ennek a helynek, és természetesen a saját hülyeségemnek, megtudtam milyen éhezni, persze, nem olyan mértékben, ahogy egyes országokban sajnos jelen van, mégis, megtapasztaltam, milyen, mikor nincs. Milyen, mikor nincs bolt, és ki vagy szolgáltatva, nem tudsz magadról és a szükségleteidről gondoskodni. Milyen az, amikor nem vagy ura saját magadnak.
Lesson 3.
A legeslegnagyobb tanulság nekem a fentieken túl ez volt talán ebből, hogy mindig, de mindig muszáj megőrizni egy belső zugot, fizikailag és lelkiekben is egy helyet, ami csak a tied, ami felett kontrollod és hatalmad van, ami felett te döntesz, legyen szó akár kajáról, szabadidőről, vagy bármiről. Mindig legyen tartalékod, legyen egy személyes tered, ami felett érezheted, hogy önmagad ura vagy. Ha ez megvan, mindig úgy fogod érezni, hogy szabadságod van dönteni.
Ez a rész most kicsit mélyebbre sikeredett, de innentől már csak felfelé ívelünk, ígérem, mert minden jó, ha vége jó 🙂
