Biztosan tapasztaltátok már Ti is, hogy, ha jól van az ember, jó helyen van, elégedettnek érzi magát, akkor kevesebbet mereng az életen, a „miért” végeláthatatlan kérdéskörén, hiszen ilyenkor megéli a pillanatokat, az élményeket, egyszerűen csak boldog, nincs szüksége agyalásra. Ilyenkor, bár tény, hogy nagyon ritkák ezek az alkalmak, és valószínűleg az emberek többsége el is rontja ezeket a jövőn való aggódással, egyszerűen nincs idő, sem ingerencia arra, hogy az élet bölcs kérdésein merengjünk.
Így voltam ezzel én is. Minden nap igazi kihívás volt fizikálisan, imádtam a kutyákkal együtt lenni, küzdeni a téli körülményekkel, nem volt sem időm, sem erőm arra, hogy gondolkodjam. Leírhatatlan élmény a végletekig túlterhelt agyat pihentetni, és engedni, hogy a jóleső fizikai fáradság elárassza a tested. Persze gondolkodni kellett, csak más irányba, előtérbe került ugyanis a praktikum az elmélet helyett.
Éppen ezért, akik szeretik a kicsit filozofálgatósabb írásaimat, azoktól elnézést előre is, biztos vagyok benne, hogy lesz még mélyebb írás, hiszen az is ki kívánkozik belőlem időről-időre, most azonban egy kicsit könnyedebb, viccesebb, élménydúsabb rész következik, ilyen is kell. Jön még kutyára dér, írhatnám így is. 🙂
Mielőtt azonban hátradőltök, és megismerkedtek a 16 csodalénnyel, a gazdáikkal, és a közös munkánkkal, a szánhajtó versenyek világával, már amennyit én, mint kívülálló láttam az egészből, két megfigyelésemről még számot adnék.
Az első, hogy a svájciakkal sokkal könnyebb volt együtt dolgozni, mint a norvégokkal. Valahogy őket ‘európaiabbaknak’ éreztem, ha lehet ilyet mondani, mint a norvégokat. Tényleg csapatban gondolkodtunk, és csapatban oldottuk meg a problémákat, végeztük a mindennapi tevékenységet. Ez nekem nagyon jól esett, mert elismerték az erőfeszítéseimet, de emellett ők is keményen dolgoztak. Sokkal jobb volt így megélni a mindennapokat, mert valóban egy csapat tagjának éreztem magam. Tartoztam valahova. Talán ez lehetne a konklúzió, ha mindenképpen valami magvasat kellene most írnom. A csapathoz, családhoz tartozás érzése nagyon sokat számít egy idegen környezetben. Persze, elképzelhető, hogy ez nációtól független. Sőt, nagyon valószínű. Akkor azonban nagyon éles volt a kontraszt, mind életvitelben, étkezésekben, és a munkához való hozzáállásban egyaránt.
Jó kis csapattá kovácsolódtunk össze, azt hiszem.
Az eleje persze nem volt túl gördülékeny, hiszen élénken élt bennem ‘Viking World-ben’ elszenvedett rabszolga minőségem, éppen ezért, amíg át nem álltam, addig minden lépésemen, gesztusomon érződött az északi hely lenyomata. Félénk voltam, látható nyomai voltak viselkedésemen a megtört személyiségemnek. Fokozatosan elmeséltem nekik aztán, hogy miket éltem át korábban, így a nyugalom, amit árasztottak magukból, és a higgadtságuk átsegített a kezdeti nehézségeken. Szépen lassan előbújtam a sötétből. Felszabadultam.
A második fontos megfigyelésem a kutyákhoz köthető. A Vikingnél egyáltalán nem tetszett, ahogy a kutyákat tartotta. Nagyon kiábrándító élmény volt az egész, ennél fogva túlságosan jó véleményem a szánhajtó világról nem alakult ki. Sokat beszélgettem ez idő tájt egy magyar hajtóval, ő próbálta formálni a felfogásom azzal, hogy elmondta, egy versenyző nagy becsben tartja a kutyáit, mert gyakorlatilag „belőlük” él, a szó jó értelmében persze. Ha nem edzi őket folyamatosan, ha nincsenek rendesen gondozva, nem fognak úgy futni, ahogy kell. Tehát elemi érdek a kutyák jól tartása. Ez persze a versenyzőkre vonatkoztatva hangzott el, a turista kennelek világáról nincs információm, csak a Vikingnél látottak…
A svájci párnál maximálisan meggyőződtem róla, hogy ez igaz. Napi szintű átvizsgálás, gondosan összeállított étrend, este pedig „szeretgetés”. A kutyák jelentették számukra az univerzum középpontját. S ez így volt/van rendjén.
A fő versenyek, amelyekre edzettek, a Norvégiában megrendezésre kerülő, híres Femundløpet 200 km-es távja, valamint a svédországi Polardistans 300 km-es távja volt. Utóbbi egy kicsit vadabb verseny, hiszen a versenyzőknek mindvégig a kutyájuk mellett kell maradniuk, handlerek (segítők) segítségét igen korlátozottan vehetik igénybe.
A felkészülés során az első és legfontosabb napi feladat a kutyák ellátásán túl a „trail” kialakítása volt. A versenyeken – már amelyiken – általában van előre „elkészített” nyomvonal, de itt most magunknak kellett azt az utat letaposni a térdig érő hóban, amin később edzhettünk. Érdekes info, hogy azért volt erre szükség, mert Norvégiában természetvédelmi okokból nem engedélyezett az erdőkben – csak meghatározott esetekben – a hómobil használata, amivel könnyebben és gyorsabban kialakítható lenne a trail. Enélkül viszonylag sok időbe telik, míg egy több kilométeres szakasz elkészül, viszont jó edzés ez a kutyáknak, na meg nekünk is.
Egyik este elindultunk hát először még hótalppal, hogy az első pár kilométer tiszta legyen a következő napi induláshoz.
Három kilométer hótalpazás után a térdig érő hóban sírva könyörögtem az életemért. A téli sportokhoz nem sok közöm volt eddig, azon kívül, hogy tudok korcsolyázni, valamint életemben egyszer és utoljára eljutottam síelni. (Akkor is sírógörcsök közepette síléccel a kezemben kullogtam le a hegyről. Hát a fa***m..)
Úgyhogy én és a téli sportok nem voltunk eddig túl szoros viszonyban. Szépen lassan azonban megszoktam a hótalpas túrákat, azt nem mondom, hogy penge vagyok, elég viccesen nézek ki vele, de azért átlag napi 14 km-t letoltam velük.
Kettő útvonalat alakítottunk ki. Az egyik az öreg kutyáké volt, egy sík erdős rész:
A másik pedig a nagy pálya, a felnőtt, aktív kutyák edzésének színtere, mely az erdőbe érve rögtön egy éles kanyarral, hegynek felfelé kezdődött:
Szépen fokozatosan alakult, napról napra több kilométerrel nőtt a pálya, kemény, de jó edzés volt ez a kutyáknak, hajtónak egyaránt. Ahhoz, hogy szép akadálymentes trail legyen, néhol kis gallyakat, vagy kisebb fákat kellett kivágni, de minden szerszám a szánban lapult, semmi nem volt probléma. Igazi outdoor activity volt ez a javából.
A hegyen aztán ismét elágazott az út, az egyik egy 8 km-es szakasz volt, a másik tovább ment a hegyre, egészen a tavakig, a befagyott tavakon át pedig még sok-sok kilométeren keresztül hegyen-völgyön, s további tavakon.
Itt jegyezném meg, hogy a szenior szekció kikérte magának, hogy a számukra kijelölt útvonalon haladjanak, ezért általában velük is a hegymenetet kellett végigcsinálnom. Nehogy már lemaradjanak a többitől, ugye.
Gondoljatok bele: volt egy saját hegyünk, hiszen a világ végén, az erdő közepén közel s távol nem volt senki, kizárólag mi használtuk az útvonalat. A színtiszta, lélegző természettel voltam összezárva, melyet kedvemre bejárhattam. Azt hiszem, kitisztult a tüdőmből minden fővárosi szmog és szenny.
Van ennél jobb?
A napok a következő leosztásban teltek általában. Ettől persze lehettek eltérések, de a fő irány ez volt:
Team no. 1.: a kemény mag, a huskyk, velük a pár hölgy tagja edzett általában, a fontosabb versenyekre készültek fel.
Team no. 2.: a három kemény, aktív korú szamojéd, akik pulkával és gazdájukkal tolták a kilométereket. Máig tartom meggyőződésemet arról, hogy a pulka (a kutyák a pulka – kisebb szán – előtt futnak, a hajtó pedig síléccel a pulka után sífut, nagyjából így lehetne összefoglalni) rohadt veszélyes egy sportág. Általában csukott szemmel néztem végig a rajtolást.
Team no. 3.: retired section: a négy jómadár és én.
Már alig várom, hogy bemutassam Nektek a 16 kópét. Kezdjük is az „én” szamojédjeimmel.
Némó
Kicsi Némó, alias „slow motion”. 12 éves, inkább show-, mint szánhúzó szamojéd.
Úgy közlekedett, mint a Mátrixból Neo. Olyan volt vele sétálni, gondozni, mintha egy vákuum elszívta volna az időt, és csak lebegtünk volna egy végtelennek tűnő pillanatban. Eszméletlen aranyos egy kutya, de még a kezedet is úgy nyalta meg, hogy közben nem tudtad, él-e még, vagy elaludt esetleg félig kilógó nyelvvel.
Ő volt a négy közül az, akire leginkább figyelni kellett, hogy ne legyen túlerőltetve. 8 km szánozás után (hegynek felfele) sajnos már hosszú volt a regenerációs ideje, így egy idő után inkább a könnyebb, kisebb sétákat választottuk edzés gyanánt, amiket élvezett is, és nem is terhelte meg túlzottan. Világosan jelezte, mikor volt elég neki mindenből. Mondjuk, mikor a hegy közepén jelez be, és van veled még egy kutya a szán előtt, amit már amúgy is te toltál fel a hegyre, mert azért valljuk be, túl sok húzóereje már egyik öregnek sem volt Buranon kívül, akkor azért kérlelted egy fél órácskát: „naaa, de menjünk tovább, naaa, elérünk odáig, és visszafordulunk naaa”?
Néha nyertem. Néha…
Az erdei sétákat imádta. Kedvenc foglalatoskodásai közé a hófürdőzés, és a toboz-, vagy farágás tartozott. Egy három kilométeres sétát képes volt 2 óra alatt megtenni. Inkább volt ez számára játék, mint edzés. Nekem pedig ezek inkább szóltak a póráz és egyéb kötelek kibogozásáról, mintsem a zen sétáról. Egyszer addig fürcsizett, valahogy kicsatolta a póráz kampóját, és huss. Bezzeg akkor volt speed. Hál’isten, sokat időzött egy-egy helyen, így épségben rátaláltam.
Mestere volt, hogyan csavarja be magát a pórázba.
Ő egy igazi szép lelkű kis csoda, akivel csak szépen, lágyan lehetett beszélni.
Snörree („Sznöri”)
Ó Snörree…..
Snörree hatalmas arc. Ő emlékeztetett a legjobban Kaito kutyámra. Szegényebb volna a világ nélküle. A kedvencem. Az abszolúte kedvencem a szamojédek közül, persze. Akkora arc, hogy nem fér be az ajtón.
„König Snörree” – mondogatták a gazdái. Király pff….császár bazze’. Simán rá szavaznék, ha indulna az itthoni választáson. Vityát úgy verné kenterbe, hogy csak úgy zuhan. Minden téren…. Szóval, ha egyszer majd a közeljövőben királyság lesz itten, König Snörree Svájcban rákészülve bevetésre vár. Bár gazdája szerint nem emigrálna Svájcból, de azért na….Ha lenne egy egész országnyi szolgálója, és csodálója, tutira nem „nyomorogna” Svájc egy kis szegletében.
Ki kérte magának, ha mással foglalkoztál, mással mentél sétálni. Úgy unblock, ha mást szolgáltál, nem őt. Neki szolgálói voltak, vannak, és lesznek, érted. Mikor csak ült, és nézte a többi kutyát, vagy téged, gyakran súgtunk össze, hogy „pss, er herrscht jetzt” – azaz, csend, most épp uralkodik.
most nem látsz 
most látsz 
Na meg, ahogy reklamálni tudott mindenért….
Külön műfajt teremtett a lelki terror kategóriában. Balin, a másik öreg, Snörree nagy cimborkája is tudta az embert lelki terrorban tartani, de ő a kedves mosolyával, a Shrekből ismert macska-arccal operált. Snörree ellenben…hát rá csak rá kell nézni, és minden érthető. Olyan megvető szemmel tudta lekövetni az embert, ahogy elment a kennelje előtt, hogy rendesen feszélyezve érezted magad.
A kennelje egy dombon volt, ahonnan úgy tekintett le az alatta elhelyezkedő kennelsoron élő huskykra: sütött a szeméből: „mind engem szolgál”.
Snörree egy imádnivaló kis egoista. S bár ez tény, mégis azt hinné az ember, valahol mélyen legbelül, titkon empatikus ő, és ha összebarátkozik valakivel, akkor azt örökre a szívébe zárja…. Aha. Ja.
Mivel az idő nagy részében a változékony időjárás miatt tükörjég volt, nagyon óvatosan, sokszor csúszásgátlóval – ha a hótalp indokolatlan volt -, vagy hólánccal mentünk sétálni. Persze voltak olyan alkalmak, mikor tettem az egészre, és csak úgy, óvatlanul elindultam, pőrén. Snörree nagyobb dolgokat is leszar az életben, nemhogy ezt. Egyik pillanatban egy kis csussz, és máris…..csak úgy csattant a koponyám a jeges betonon (az út eleje, amíg be nem ért az erdőbe, beton volt, és ekkor épp nem hó, hanem jégpáncél borította). Nem tudtam felállni. Azt se tudtam pár másodpercig, hol vagyok, még azt is bevallom töredelmesen, hogy annyira megijedtem, hogy egy két könnycseppem is kicsordult. Még soha nem estem ekkorát, pláne sosem ütöttem be ennyire a fejem, azt sem tudtam, hol vagyok.
Általában, ha valami baj történt, az én kutyám izgatottan odajött, és felnyalt a földről, de a minimum az volt, hogy kifejezte aggódását, mert tudta, valami nem jó dolog történt a gazdival.
Snörree…. hát Sznörike nemhogy nem nézte meg, egyáltalán él-e ez a szerencsétlen, aki őt már hetek óta hűen szolgálja, hanem felháborodott vinnyogással, nekem hátat fordítva rám ült, és azon zsémbelődött, miért álltunk meg, miért is nem megyünk tovább.
Ott feküdtem, egy ca. 35 – 40 kg-s kutyával a lábamon, szívem szerint nekem is vinnyogni támadt volna kedvem. Nem mondom, hogy el tudok e tettétől tekinteni. Alapvetően átértelmeződött a vele való kapcsolatom. Addig azt hittem, meghitt barátságot kötöttünk…de aztán rájöttem, hogy persze szeret ő, ha úgy érzi, érte vagyok.
Ettől persze még imádnivaló a kis búrája.
Egy kis rohadék, de szerethető rohadék. 🙂 A lányok úgyis mindig a rossz fiúkra buknak, azt mondják 🙂 .
észrevette, hogy nem ő van a középpontban 
már be is furakodott 
azt a kis egoista fejét neki. Jókat túráztunk azért 
hazafelé úton is akadt reklamálni való 🙂
Mindig csak ő, ő, ő akart sétálni menni, de csakis úgy, ahogy az neki tetszett. Értsd: ‘elturistáskodott’ ő akár 20 km-en keresztül is, csak dolgozni ne kelljen.
Ha szánnal mentem ki velük, a rám bízott szamojédekből csak kettőt tudtam egyszerre bekötni, és még az sem volt mindegy, hogy kit kivel teszek párba. Így Snörree kompatibilis volt Némókával, és Tjurival, aki azonban nem volt senior kategória, ő csak szezon végén csapódott hozzánk. Így maradt Némó, aki azonban nem volt túl nagy húzóerő, Snörree meg szimplán nem szeretett már dolgozni. Ő lenne amúgy az emberek világába a tipikus ‘nagyobb a füstje mint a lángja’ munkaerő. Nagyon nagy szája van, nagyon megnyerő, szinte már emberi báj ül a szemeiben, az arcán, de ha dolgozni kell, fel van háborodva.
Mind ismerünk legalább egy ilyen kollégát. …
Így indultunk el a hegynek fel a 8 km-es túrára. Vagyis, lefordítanám: kevés kivételtől eltekintve 4 km-t toltam a szánt felfelé a hegyen, Snörree nézelődött jobbra-balra, Némó próbált feszülni, de hamar elfáradt szegény. Mikor megálltunk, mert mondjuk elfáradtam, természetesen Sznörikének volt a legnagyobb hangja, egy percbe se telt bele, már osztotta az észt, hogy miért nem megyünk.
Nem tehetek róla, de megdöbbentő hasonlóságot véltem felfedezni Snörree és Bartek, a varázslatos, Raszputyin fehér denevére között. Emlékszünk rá?
Szerintem tökre hasonlítanak.
Sznörrel ettől eltekintve jókat lehetett túrázni, hiszen sosem fáradt el, amíg az ő kedve és tempója szerint tolhatta a túrát. Igazi kis duracell nyuszi, mondjuk úgy, senior duracell. Ha nézelődhetett kedvére, mindegy volt neki, milyen tempóban haladtunk, még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy néha megálljunk szarvasokat lesni, vagy csak pihizni egyet. Nagyon jókat sétáltunk együtt, ilyenkor meglehetősen elégedett volt az életével, és a szolgálójával.
béna pofa verseny 
tiszta szomorú, Tjurival neki is húzni kellett 🙂 
a szolgán ülve szebb a táj 
azért csak szeret….
Egy szó, mint száz, Sznöriben kékvér csörgedez. Még trónja is volt. Minimum a szívek királya ez a kis egoista szőrpamacs.
Mivel négy teljesen eltérő fizikumú kutyát kellett lemozgatnom, akik közül csak Némó és Snörree edzhetett együtt, a másik kettő nem, kis logisztikát igényelt a napi edzések beosztása.
Snörree általában jól járt, mivel ő volt a legjobb fizikai állapotban, ő vele napi kétszer is edzettem. Nem titkolom, imádtam vele lenni, így ez volt a legkevesebb, minden szentnek maga felé hajlik a keze, ugye… Az is lehet, hogy megbabonázott azzal a bájos nézésével. Eszméletlen kisugárzása van, és ezt tudja is magáról, ebben biztos vagyok.
A következő posztban jön Balin és Buran 🙂
