Irány a szán! Most kezdődik csak a “jóvilág”

Néha hátra kell hagyni bizonyos dolgokat, melyekről tudjuk, hogy már nem szolgálják az érdekeinket, vagy éppen van más, amelyet létszükség magunkkal vinnünk, vagy megtartanunk.

Végső soron az ember mindig, mindenhol és minden körülmények között szelektálni kényszerül, ha tovább akar menni az úton, legyen szó tárgyakról, emberekről, érzelmekről vagy akár helyzetekről.

Én is ezt tettem. Elhagytam mindent, amire már úgy gondoltam, nem lesz szükségem, és nem képez számomra akkora értéket, hogy kétszer is meggondoljam, magammal vigyem-e. Nehéz tevékenység volt ez annak, akinek mindig azt tanították, hogy minden érték, semmit nem hagyunk el, semmit nem dobunk ki. Itt azonban ez most létszükség volt. Kellett a hely az új, a téli körülményekhez jobban illő felszereléseknek.

Ezeket, ahogy haladtam utam során északra, módszeresen gyűjtögettem, amikor csak civilizációba jutottam. Lehetőségeim inkább mezőgazdasági, vagy munkaruházati szaküzletekben való kószálásokra korlátozódtak, mintsem divatos árukat kínáló sportboltokban való korzózásokra, de éhes ember nem válogat. Meleg, jó minőség, több nem kell. Muszáj volt azonnal dönteni, nem volt második esély, ha eljutottam egy boltba, nem volt alku tárgya, hogy kell-e vagy sem.

Haugesundban aztán alkalmam nyílt pótolni a hátrahagyott, de még esetleg szükséges vagy elfogyott dolgokat is. Vettem hát egy kisebb táskát, hogy kellemesen elférjek, és minden eshetőségre felkészülve feltöltöttem kimerült készleteimet: vitamin, csoki, sampon, dezodor, meleg zokni, plusz sapka, plusz kesztyű, stb. Minden, ami eddig hiányzott, vagy kölcsön volt, az most bent lapult a táskámban.

A szigetre (ld.:első állomás: Dønna) való utazás után ez volt a legkacifántosabb út, ugyanis az oslói repülőtérről először vonattal Hamar városáig, onnan pedig három óra várakozás után tovább, szintén vonattal Koppangba. Onnan pedig még húsz-harminc percet utaztunk kocsival.

Oslo repterén, míg várakoztam, új ismerőssel találkoztam, aki volt olyan kedves, hogy önzetlenül áldozzon az idejéből, hogy velem találkozzon, megismerjen, beszélgessünk, és még sütit is, ajándékot is hozott, nem utolsó sorban pedig útba indított a vonatnál. Mindezt úgy, hogy akkor ismertük meg egymást, azelőtt csak telefonon beszélgettünk, az ismeretségünk pedig a norvég költözési próbálkozásom apropóján keletkezett. Színtiszta önzetlenség. Egy lélekben megtört és picit elveszett egyénnek semmi másra nem lehetett akkor nagyobb szüksége, mint erre.

Köszönöm Anikó!                                                              

Japánból származó kendő – akitával 🙂

Ti vagytok az igazi országimázs, mindannyian, akiket ott kint megismertem!

Miután jól megbeszéltük az élet nagy dolgait – értsd a kinti élet, az esélyek, a hol jobb témakör, és a kutyák témaköre -, feltett a vonatra, én pedig már útban is voltam Hamar felé.

Hamar állomáson leszállva, három óra várakozás után aztán megkerestem a másik, Koppangba tartó vonatot. A vonat soha nem tartozott mindennapi közlekedési eszközeimhez, így igazából nem tudtam, mi a rend, mi a szokás még otthon sem, nemhogy külföldön.

Meglátván a vonatot, első gondolatom az volt, hogy no lám csak, Norvégiában is vannak kevésbé ‘csili-villi’ vonatok. Ez olyan MÁV szintű volt, csak, hogy érezzem az otthon melegét. Akkora lépcsőkön kellett felcsapatni a vagonokba, hogy fél órán keresztül logisztikáztam, hogy s miként is fogok felszállni a hatalmas cuccaimmal egyszerre.

Elárulom, sehogy.

Az még hagyján, hogy lent kellett hagynom a peronon a cuccaim felét, hogy először feltegyem a másik részét, de, hogy ezt a küzdést végignézzék életerős, fiatal, korombeli férfiak úgy, hogy egyik sem topog oda hozzád, hogy “figyu, látom feszülsz itt, mint pók a lucernásban, esetleg segítsek feltenni őket?”

Nem. Itt “dzsender íkvaliti” van kérem, oldjad meg. Azért felpillantottak a telefon képernyőjéről, hogy a vizuális élményt regisztrálják, aztán rezzenéstelen arccal újra a képernyőt bámulták, míg én effektíve tényleg szenvedtem a cuccaimmal. Ehhez társult a többi várakozó norvég “kedves” figyelmeztetése – mikor is már nagy kínlódások közepette felpakoltam a felét -, tudniillik, hogy előbb meg kell várni, míg a kalauz engedélyt ad, hogy fel lehet szállni, mert az jelenti azt, hogy mindenki leszállt.

Aha.

Nos, köszi az abszolúte időben érkező figyelmeztetést. Miután azonban végigvártad, hogy felszenvedjem a bőröndömet a vonat ajtajába, remélem tudod, hogy ‘kuvvaélet’, hogy én már le nem pakolom a felvarázsolt cuccaim, az ezer százalék – gondoltam magamban. Aki le akar szállni, és eddig nem tette, majd átlépi, leszarom.

Így esett, hogy végre valahára norvég arcokon érzelmet láttam, bár tény, hogy ez nem volt éppen pozitív.

A következő sokk az volt, mikor a kallerbá’ szólt, hogy a bőröndömet a közös részre kellene helyezni, a többi bőröndhöz.

Sorry?

Mint egy csecsemő, akitől elvették a cumiját, könnyek gyűltek a szemembe, hiszen keletről jött emberként az első gondolatom na mi volt?

“Tuti lenyúlják!”

Le nem vettem a szemem a bőröndkupacról. Olyan lesben ültem, Rambo kérné, hogy tanítsam.

Koppangba érve aztán a fő kihívást a 20 kg-s bőrönd megszerzése jelentette, mivel természetesen legalul volt. De nem kell ezt túlaggódni, elszántan – “úgyis leszállok ba**meg“, gyors mozdulattal kirántottam, a többi bőrönd meg lassított felvételként borult, gurult a szélrózsa minden irányába.

Nem nagyon vártam meg, hogy teljesen megálljon a vonat, olyan gyorsan hagytam el a helyszínt, hogy csak na.

Sötét volt már, mikorra megérkeztem a megbeszélt vasútállomásra. Otthonról hozott, norvég körülmények között totálisan csődöt mondott túrabakancsomban próbáltam megtalálni azt a kis aszfaltszigetet, ahol nincs tükörjég, hiszen december közepe van, minden gyönyörű fehér hóval borított, ámde a szépség sokszor veszélyeket rejt, a jeges részek sunyin rejtőzködtek, egyik pillanatról a másikra csak azt vettem észre, hogy már negyed órája piruettezek az állomáson.

Míg én el voltam foglalva egyensúlyom megtalálásával, az állomásra egy fehér kisbusz érkezett, melyből kipattant két energikus fiatal, egy házaspár. Miután bemutatkoztunk egymásnak, már nyílt is a kisbusz ajtaja, hogy bemutassák nekem Némót, a gyönyörű, macifejű, békés, elégedett, senior korú “kis” szamojédet.

Némó alulnézetből

Akármilyen hideg is volt, Judit elolvadt ettől a gyönyörű “kis” kutyától.

Ha még nem írtam volna, a svájci házaspár kutyaszánversenyző. A hazáig tartó beszélgetésből aztán az is kiderült, Svájcból azért járnak át sokan Norvégiába edzeni, mert Svájc nem alkalmas terep a kutyaszánozásra. Túl sok a hegy, és kevés a hely. Illetőleg a hosszútávú rangos versenyeket is a skandináv országok rendezik zömmel. Nyilván Európán belül.

Bár a fél év alatt gyakorlatilag az összes eddig tanult idegennyelvet kipróbálhattam élesben, biztos, ami biztos alapon, alkottam magamnak egy három nyelvből kutyult negyedik nyelvet is, mert hát hol angolul, hol németül, hol néhány szót norvégul belecsempészve a mondanivalóba sikerült elgagyognom, mit is szeretnék kifejezni. Hála istennek, a brit kis adhd-s kö**gön kívül ez senkit nem zavart. Aki meg akarta érteni, meg tudta, hiszen valahol mégis közös érdek volt egymás megértése.

Idővel azonban a svájci párral tisztult a kép, először még angolul, majd vegyes német-angol felvágottal, aztán tiszta, ámde hibás némettel kommunikáltam. Na nem a svájci némettel, bár a végére abból is megértettem dolgokat.

Az elkövetkező hónapokban tehát – merthogy nem titok már, végigcsináltam a szezont (amit már Ádám orákulum is előre megjósolt) – a svájci versenyző házaspár versenyre való felkészülését segítettem, támogattam, néztem végig, illetőleg gondoztam, edzettem a senior csapatot, mikor mire volt szükség.

Akik tényleg igazán ismernek, most mosolyognak, hiszen tudják, Judit hazaért. A kutyákhoz való viszonyom és az irántuk érzett mély szeretetem végre kibontakozhatott, szabadon áramolhatott bennem, s belőlem kifelé.

Gyerekkorom óta vonzott és vonz ez a világ, ami gondolom nagyban köszönhető Apám tenyésztő múltjának, így ismerkedhettem meg ugyanis viszonylag elég korán a szibériai husky fajtájával, annak show vonalával. Azt hiszem, a kutyák (és az állatok) iránti elköteleződés és szeretet az, ami Apám “ajándékai” közül a legértékesebb. Ezzel olyan értékrendet és alapot adott az életemnek, amiről még ő sem tudott, ezidáig.

“Ne egy álmot próbálj meg görcsösen elérni, hanem az életedből próbálj meg álmot barkácsolni. Ha így teszel, egybeolvad majd e kettő idővel.”

A szánhajtás világában mindig is volt számomra valami ősi, még ha a mai szánozás el is távolodott ettől kissé. Állatokkal közösen küzdeni, dolgozni egy célért. Megérezni, átélni a közös erőkifejtésben, a közös szándékban és munkában testet öltő mágikus erőt. Együtt lélegezni, gondolkodni, egymást segítve végigmenni egy úton egy falkányi kutyával, miközben a természet mélységében elmerülve elfelejtjük a külvilágot, mert ott, abban a pillanatban csak ez létezik. A hó, a szán, a kutyák és az ember. Na meg a végeláthatatlan, csodálatosan vad természet.

Ezért jöttem. Velük lenni, figyelni, tanulni sokat kutyákról, szánozásról, az outdoor életről, amely iránti lelkesedésem jogászi lényemtől eddig méltatlanul el volt nyomva.

Gyönyörű, intelligens, méltóságteljes, ámde néha (némelyik mindig) bohókás, iszonyatosan jó körülmények között tartott kutyákkal teltek a napjaim. Összesen 16 kutyóval.

Mivel tavaly vesztettem el a kutyámat, nem is akármilyen körülmények között, a kinti kutyákkal, akikkel dolgoznom kellett, sokáig nem tudtam felszabadult lenni. Bűntudatot éreztem, amikor simogattam őket. Ők nem az én kutyáim – ez járt folyamatosan a fejemben.

Aztán az északon töltött 5 hét a viking kutyáival segített a gyászfolyamatban, így mire elértem ehhez a 16-hoz, már teljesen nyitott szívvel tudtam feléjük fordulni.

16 kutya, és mind a 16-ban ott volt az én kutyám. Nem vesztettem el, hiszen rájöttem, ott él minden kutyában, de különösen ebben a 16-ban. Az egyikben a csibészsége, és a nagy szája, a másikban az a gyönyörűen tiszta, őszinte szeme és mosolygós arca, a harmadikban a komoly énje, a negyedikben a kajlasága, az ötödikben a szeretetteljessége, a hatodikban az önelégültsége, és még sorolhatnám.

Mindben volt egy kicsi belőle, és én úgy tudtam szeretni azokat a kutyákat, ahogy Őt szerettem.

A következőkben mindegyiket be fogom mutatni Nektek, természetesen a napjaimból, és a kalandokból is ízelítőt kaphattok, ha velem tartotok, sőt, még egy versenyre is elmegyünk. 🙂

Follow by Email
Facebook
Facebook
YouTube
Instagram