Haugesund és Stavanger

Dobpergééééééééés, tádááááám! Elérkeztünk Ádámhoz, aki külön kérte kiemelni, hogy Ő aztán nem az a négybetűs, bár gyanakszik valamire, de nincs diagnosztizálva, szóval nem.

Ádám….be kell vallanom…. én is gyanakszom 😀

Az északon töltött utolsó hetemen még bulizni is eljutottam, biza. Na nem Ibizára, csak egy kisvároska helyi klubjába…

A viking egyik ‘csajhaverja’ feltétlenül szeretett volna eljutni egy buliba, így, más választásom nem lévén, mivel megvette nekem is a jegyet – mire képes egy egyedülálló anyuka egyetlen szabad éjszakáért ugye -, ültem a viking nappalijában, és vártam, vártuk az indulást.

Azt a hálós, áttetsző atlétát, gyerekek…… csávókámat casting nélkül felvették volna az Üvegtigris, vagy a Zimmer Feri szereplő gárdájába. Józanul is jojóztak a szemeim, te jó ég. Egyik percben még a pont előttem, totál velem szemben feszesen pöffeszkedő, átlátszó háló sejtette sörhas, a másik percben már a tévében futó favágóműsor szereplői sütöttek billogot a retinámba.

Megvan, amikor két rossz közül nem tudsz választani? Na, ez egy ilyen helyzet volt, azt se tudtam, hova nézzek. Csak annyit mondanék, nem Thor szexizett a képernyőn félmeztelenül a kis Mjölnirjével….Lányok, szégyen a futás, de hasznos, jó lesz egy műfavágó, komolyan. Gyertek csak lumberszexuális faszik, adjátok vissza a látásom.

Gyerekek, ezek akkora fűrészeket húztak-vontak a farönkön, hát egy ‘lumbergyerek’ megfogná az egyik végét, összeesne helyben a súlyától. Talán még Thor is. Szegény. Most megsajnáltam. Ezek közül az igazi fanyűvők közül, ha egy is csak ráülne, Mjölnir ide-oda, egy perc alatt meghalna.

Nem is kellett alkohol, bőven delíriumos állapotba kerültem pusztán ettől a két vizuális élménytől.

Aztán, mikor másfél órát autókáztunk a buliba, már meg se lepődtem, hogy minden fiúcska – mert az átlag életkort ÉN húztam fel 23-ra – kis egyformácska. Úgyhogy gondoltam, az ismerkedés veszélye itt sem áll fenn, de már fél éve nem buliztam, jól kitáncolom majd magam.

10 perces koncert volt. Szintetizátorozott egy fiú, énekelt egy másik. Mindezt 11 ezer forint értékű jegyért. Térdre borulva sírtam az örömtől a táncparketten, hogy nem én fizettem a jegyet.

Hogy hogyan, s milyen állapotban értem haza, ne említsük, élek, ez a lényeg.

Végül eljött a búcsú ideje. Pici félsz azért volt bennem, hogy nem fogok eljutni a reptérig, mert elég dühös lett, mikor benyögtem, hogy elmegyek. Oly nagyot nem is tévedtem, mert a házigazda nem, hogy nem kelt fel, ígéretéhez híven, hogy kivigyen a reptérre, de még csak annyit se baszott oda hozzám, hogy köszi, hogy itt voltál, jó’ dógoztá’….Még szerencse, hogy éppen otthon volt a párja, ő kivitt. Valahogy mindketten tudtuk kimondatlanul is, hogy miért megyek el. Láttam, éreztem rajta. De ez az ő harca, az ő keresztje, majd megemészti. Ez volt a kisebbik gondom. A nagyobbik? …

Naná, hogy az egy ünnepség miatt ott tobzódó rokonok is pont azzal a géppel utaztak Oslóba, amivel én. Ők is úgy tudták, hazautazom, de hát nem ez volt ugye a terv. Mert Ádám Haugesund picurka városkájában székelt, oda kellett hát eljutnom lehetőleg úgy, hogy ezt ők ne tudják meg. Hogy miért ne, jó kérdés, mert hülye vagyok, asszem. Nem akartam velük konfliktust, ez a lényeg. Jobb a békesség bizonyos emberekkel.

Nem lennék Judit, ha nem a mellettem lévő ülésekben foglaltak volna helyet a gépen. Akkora koncentrációt szakvizsgán nem virítottam, mint ott beszélgetés közben.

Büszke nem vagyok rá, de hát, na, ha már terv, tartani kell magunkat hozzá.

Oslóban aztán a reptéren átkommandóztam magam a reptér helyi átszállást bonyolító részére. Még jó is volt, hogy mellettem ültek, mert így végig szemmel tudtam tartani a mozgásukat, merre kanyarodnak a kis bőröndjükkel.

Ne mondd ki, csak gondold, hogy hülye vagyok…

A gép ajtaját átlépve kiengedtem. Sikerült. Mission completed.

Két hónapja nem láttam úgy rendesen civilizációt. Boltot, embertömeget, várost. Így az örömöm gyermeki erővel tört fel az első városi fény megpillantásánál.

Vááároooos!

Ádámhoz buszozva első dolgom na mi volt?

Bezaaa…Kétméteres listával vártam, hogy végre rászabaduljak a bóóótra’. Ádám aranyosan megírta, hogy ő is vásárolt, ráadásként főzött is (lányok, attention, még szingli, megadom a telószámát 🙂 ), így nem kell a pénzemet költenem drága norvég boltokban. De Ádám nem vette számításba, hogy

NŐBŐL VAGYOK: költenem kell!!!!

Akkor is, ha felesleges, akkor is, ha kibuggyan a kaja a hűtőből, éreznem kell, hogy élek, érezni akarom, hogy meg tudom tenni, hogy el tudom magamat látni, nem vagyok kiszolgáltatott.

Így hát, lebasztam a cuccaimat Ádámnál, és elindultam bótba’. Nem volt nehéz találni, az utca túloldalán, az albérlet ablaka pont egy nagyobb léptékű szupermarketre nézett. Mint egy sarkcsillag, úgy villódzott a szemem előtt a bolt logója.

Nédd’ má’, ott a bolt 🙂

Két kezemet kitárva vonultam végig a sorok között, mintha minimum olimpiát nyertem volna.

Természetesen hosszú listámon csak olyan kaják sorakoztak, amiket a norvégoknál kóstoltam meg, tehát a műkaják zöme: dobozos kész zselé a dobozos vaníliás szósszal, brunost, julebrus, meg egyéb ilyen szarok.

Aztán mikor Ádám megérkezett melóból, és kialudta magát, nyakunkba vettük a várost. Felkészített rá, hogy majd annyi helyes pasit látok, győzöm húzni magam után a nyálam.

Beértünk a központba…..

“Mit is mondtál, hol vannak az emberek?”

A helyes pasikat nem is hiányoltam, nagyobb halmazú problémám volt: hol vannak az emberek az utcáról?

Haugesund városkája bájos, de nem egy olasz partisétány, nyilván, északi ország lévén, az emberek vérmérséklete is ehhez igazodik. Ezt kicsit forróbb vérűként szokni kell. Nem pezseg az élet, na. Vagyis biztos valamikor pezseg. Csak nem akkor, amikor ott voltam.

Nem baj, gondoltam, vannak üzletek, ez a lényeg.

Ádám a két hétben nagyon heves erőfeszítésekkel próbálta visszatartani a több hónapja ki nem élt vásárlási lázamat. Mondjuk, nagyon erőlködnie azért nem kellett, mert könnyen jött lelkesedésem egyik – másik portéka iránt lehűtötte az árcédula. Elég volt egyetlen pillantás az árra, úgy dobtam vissza a szajrét, mintha égette volna a kezem.

Aztán lassacskán kialakult egy napi rutin, két hetet csöviztem nála, míg ő dolgozott, én vagy kirándultam, vagy írtam. Vagy boltba mentem, és ettem. Nagyon fontos tevékenység…

Ádámnál egyébként is mindent lehetett, csak az alakra figyelni nem, ugyanis pék, és ilyen dolgokat készített:

Feltankoltam nála szénhidrátból, kétszer nem mondom. 🙂

Még a melóhelyére, a pékségbe is bevitt egy éjszakai műszak alkalmával. Hmm, már értem, hogy a norvégok zöme miért süt házilag kenyeret. Megszámlálhatatlan mennyiségű adalékanyagot kevernek a kenyerekbe, plusz valami barna bizarr löttyöt, ami később kiderült, cukorszirup. Hát…nekik nem is kellett covid, hogy kenyérsütő nemzetté váljanak, elég volt hozzá a sima bolti kenyér kínálat.

Időmből természetesen kitelt az is, hogy végiggondoljam a szeptember óta történteket.

Az egész utazás során általános problémaként merült fel a kulturális különbség. Nem csak az életvitelben, sokszor másképpen reagálnak dolgokra, ami nekünk nem természetes, és ezt félreértjük. Az első reakció nyilván a düh volt, aztán, ahogy lenyugszik az ember, megpróbál a dolgok mögé nézni, és akkor rájön, hogy totál felesleges dühös kismalacként puffogni egy sarokban, mert nem gonoszak ők, csak máshogy vannak összerakva. Persze ezt könnyebb mondani, meg leírni, mint effektíve eszerint viselkedni.

Szóval Ádámnál mélázva is akadtak jócskán magvas gondolataim, de azt ígértem, ez vidám lesz, úgyhogy most elengedném a filozofálgatást.

Menjünk inkább Stavangerbe.

Az úgy vooolt, hogy Ádám szabadnapos volt, és égett a vágytól, hogy mutasson nekem valami szépet, ha már Haugesundban nem találtam helyes pasikat….meg úgy embereket. Gondolta, megmutatja nekem Stavangert, úgyis ott dolgozik egy nagyon kedves magyar ismerőse – és már az én ismerősöm is, legalább tudunk vele találkozni, még ha kis időre is.

Szóval, irány a busz, majd a komp.

Rólam tudni kell, hogy ha én vizet látok hajóval, meghülyülök. Legszívesebben kikötözném magam az árbócra, hadd fújjon át a sós illatú szellő.

Na most, a Stavangerbe tartó komp nem az a fajta hajó, amin ezt úgy érdemes megtenni. Annyira szép volt a fedélzetről a látvány, nem értettem, miért nem jön ki senki. Kuksolt mindenki a belső térben. Aztán elindultunk, nem telt bele 5 perc, és már, mintha a Bering-tenger egyik halászhajóján lennék, úgy kapaszkodtam a korlátba, és egészen konkrétan rimánkodtam az életemért.

Azt éreztem, hogy ha egyetlen percre is elengedem a korlátot, egy utassal kevesebb kompozik tovább. Brutális erejű szél volt. Nem vagyok egy félős lány, de ott konkrétan halál félelmem volt, hogy nem jutok vissza a zárt térbe.

Valahogy, négykézláb, lapulva a padlóhoz, de bejutottam. Ádám persze kinti vérre menő küzdelmemből mit sem vett észre.

Stavangerbe érve aztán leesett az állam.

EMBEREK! Ó, istenem, jól öltözött, városi emberek.

Én, aki pont a társadalom elől akartam elbújni, éhes szemekkel néztem a szép, jól öltözött nőkből és férfiakból álló, hömpölygő embertömeget. Istenem, de jó.

Jó az elszigeteltség is, nem mondom, de mint mindenből, ebből is az egyensúly a lényeg. Vágytam a várost, az embereket, a társaságot, a jól öltözöttséget, az igényességet, mindent, ami a normális élethez volt köthető.

Más kérdés, hogy egy hét után elkezdett hiányozni az az extrémebb életforma, amit az elmúlt hónapokban éltem. Hiába, akinek kétfajta lelke van, az mindkettőt kell, hogy etesse, különben elhal az egyik, és így, boldogtalan lesz a másik.

Stavanger pedig az a hely volt, ahol jóllakathattam a városi, normális életre áhítozó lélekrészemet.

Egyszerűen gyönyörű, színes, pezsgő, elegáns város, mely rendelkezik minden „déli” bájjal: parkok, fiatalos kávézók, gyönyörű üzletek régi, hangulatos városrésszel, ahol lehet andalogni, átadni magad a látványnak, a norvég életérzésnek.

Stavangerben találkoztunk Ancsával, hogy együtt ebédeljünk, mielőtt dolgozni indul. Őszintén, jó volt magyarokkal lenni, jó volt olyan emberekkel beszélgetni, akik már meglépték és megélik a ‘magyarként külföldön dolgozni’ topicot. Ebédnél pedig mit ad isten, egy magyar lány szolgált ki minket.

Írtam már egy előző posztban az ott elborító érzéseimről. Három magyar úgy örült egymásnak, amilyet én itthon még soha életemben nem láttam. Ingyen ebédet kaptunk, a lány meghívott minket, és ez a gesztus ott, távol az országtól, az országodtól…nekem többet mondott minden szónál. Lehet, hogy a többiek nem így élték meg, ők már több éve éltek külföldön, de nekem ez az érzés új volt, én még csak most készülök elszakadni, leválni.

Na, mindegy is, nem ismétlek. Aki szeretné az ottani érzésvilágomat megismerni, irány a blog 😉

Ancsa az ebéd végén elindult dolgozni, így Ádámmal nyakunkba vettük a várost, amit az eső ellenére nagyon élveztem. Rengeteg képet csináltam, szóval irány a galéria!

Aztán esetefelé, az utolsó előtti komppal gondoltuk, hazamegyünk.

Nehéz volna azt mondanom, hogy Ádám nem verte ki nálam a biztosítékot aznap a tájékozódó képességével, sőt, néha egyenesen fel nem fogtam, hogy élt eddig túl, de nem bántom, hiszen megmentett a hazautazástól, mikor szorult helyzetben voltam, szóval, Ádámot nem bántjuk.

De…mikor háromszor megkérdezed, hogy tudja-e, honnan indul a komphoz a busz, és teljes határozottsággal rávágja az igent, majd nyugodtan legyint, hogy elég lesz 10 perc is odaérni, aztán már csak az van meg, hogy lóhalálában rohanunk valamerre, amerre gondoljuk, hogy a buszmegálló van, a szakadó esőben….de nem arra volt, hanem pont az ellenkező irányban, akkor azért úgy mélyen belül elgondolkodsz, hogy basszus, de tényleg, hogy jutott el idáig?

Azt hiszem, próbáltam nagyon barátságos lenni vele, bár még ő is megjegyezte, hogy most biztos utálom…

“Áááááá, nemnagyooooon!”

Basszus, elképesztő, ha ledobnád egy idegen helyen, elbolyongna pár hétig. Döbbenet.

De Ádám jó fej. Mit számít, ha nem jut el A-ból B-be rövid idő alatt 😀 Aki tud kakaós csigát sütni, azt nem bántjuk.

Végülis az mentette meg legendás haragomtól – mert Ádám neked a tájékozódási képességed, nekem a haragom legendás, egy – egy :), hogy egyáltalán nem indult busz a komphoz az időjárás miatt.

Ugyanis, aki Stavangerbe szeretne menni, számoljon azzal, hogy bizony, ha az időjárás nem épp kedvező, a kompok leállnak, és lehet, hogy nem jut vissza oda, ahonnan indult.

Órákat vártunk, míg kiderült, aznap már nem indul egy komp sem, vihar van a tengeren is, nem biztonságos.

Így hát, kellett egy szállás..a mai világban ezt azért egyszerűen megoldottuk.

Reggel öt óra. Rohanunk a kompra ismét, remélve, hogy már járnak.

És jártak. Legalábbis megpróbáltak. Még soha a büdös életben nem voltam rosszul és nem volt halálfélelmem hajón, ezidáig.

Fel-le, fel-le, egyik oldalra- másik oldalra. Elmentem a mosdóba, és nem tudtam egyenesen menni. Azért, mikor egy hatalmas kompot dobál ide-oda a tenger, hát az para, na.

No, de túléltük, ez a lényeg, vissza is jutottunk épségben.

Minden jó, ha vége jó, nagyon feltöltött az Ádámnál töltött két hét, és nem csak a pocimat, hanem a lelkemet is. Szükségem volt rá. A fizikai igénybevételtől elfáradt testem is fellélegzett kissé, így újult erővel tudtam nekiindulni a következő kalandnak.

Az utolsó napomon Ádám egyik kedves litván kollégája kivitt a reptérre, Ádám feltett a repülőre, és a következő szempillantásban már úton voltam ismét Oslóba, az utolsó állomásom felé. Ádám már akkor tudta, hogy a következő hely jó lesz, és lehúzom velük a szezont. Igaza lett.

Lássuk hát, milyenek egy szánhajtó versenyző mindennapjai a versenyfelkészülés során.

Follow by Email
Facebook
Facebook
YouTube
Instagram