A csalódások nagy haszna

A gimnáziumi biológia órák mindig szolgáltak húsbavágó élményekkel. Volt ott AIDS-ről szóló, az életkedvedet is ellopó, vagy épp a szülést az orvos szemszögéből bemutató oktatóvideó, amin szinte hallani lehetett, na meg, látni, hogyan is vágják át azt a bizonyos gátat…..megkaptunk mindent, ami azt a célt szolgálta, hogy elrettentsen az élet egyik legfontosabb élvezetétől, s az egyik legnagyobb boldogságától. A Tanárnő egy kiemelkedő mondata pedig feltette arra a bizonyos i-re a pontot. Úgy is mondhatnám, megadta a végső döfést:

“Az egészséges gyerekek születése tulajdonképpen csak szerencse, hiszen a rizikó, hogy valami baj történik a terhesség és a szülés alatt, 99,9%.” (*hogy pontosan így hangzott-e, nem tudom, de a lényege gyakorlatilag ez volt.)

Na puff neki ba*meg, ezt megkaptuk. Ezt adjátok össze, ekkora csalódást.

Az élet legnagyobb ajándékai tehát az élet legnagyobb szerencsejátékai is egyben.

Csodás. Tényleg.

Aki egy kicsit is fostos, annak gyakorlatilag itt véget is ért a felnőtt életre való felkészítése. Gyerek, szerelem, kilőve…Mind rizikó, mind szerencsejáték.

(Itt emelném ki, hogy a Tanárnő életem egyik legjobb Tanárnője, kiemelkedő pedagógus, szóval, ő nem hibás, hiszen kinek mi csapódik le ugye.)

Ezek az információk akkor még inkább elrémisztettek a gyermekvállalástól, és az élet élvezetétől, mintsem, hogy kedvet csináltak volna hozzá.

Értettem én a Tanárnő szándékát, hiszen fontos dolgokra próbálta ezzel felhívni a figyelmet, de én még túl éretlen voltam akkor ahhoz, hogy megértsem az üzenetet:

egy aprócska csoda bizony bármekkora rizikót megér, hiszen ezt jelenti az élet.

A természet csodálatos módon maga mutatja meg nekünk, hogy ha kockáztatunk, az élet legnagyobb boldogságában lehet részünk.

Garanciát azonban már nem vállal rá.

S talán jól van ez így. Sőt…

Az emberek többsége fél az újtól, az ismeretlentől, hiszen ezekben az esetekben a legnagyobb a sérülés kockázata.

Ez persze nem csoda, hiszen 99,9%-a az esélye annak, hogy egy új és ismeretlen, mondhatni, komfortzónán kívüli szituációban az ember minimum egyszer, ha nem többször is, sorozatban padlóra kerül.

Ezek után a többség már csak ezt a 99,9%-ot látja.

Megfagynak. Bezárnak.

Minden egyes lehetőségben csak és kizárólag a csalódás bizonyosságát látják, és várják. Mivel el akarják kerülni a padlót, félni kezdenek a lehetőségektől. Rettegni. Azt mondják, jobb a biztos, az egyszerű, az ismerős, jobb zártnak maradni, mert akkor nem kell többé a padlón feküdni. Nem is mennek bele semmi olyanba, amely a sérülés minimális kockázatával járna számukra.

Ez is egy taktika, nyilván, sőt mi több, ez a legnépszerűbb. A hiba ezzel csak az, hogy ők fel sem álltak igazán arról a nyavalyás padlóról.

Hiszen, aki felállt, az tudja:

“Igen, ott voltam, de felálltam, sőt, többé váltam a csalódások által, mert elraktároztam az út során gyűjtött szép, esetleg keserédes pillanatokat, melyek hozzám tettek, általuk lettem több és nemesebb, még ha a vége csalódás is lett. S így, ha újra a padlón leszek, már tudom, mi vár, s azt is tudom, ez az állapot nem végleges.

Jobban mondva: csak rajtam múlik, hogy végleges-e.”

Kevesen látják meg a csalódások valódi értelmét. Hogy minden csalódás egy tapasztalat, mely erősebbé, érettebbé, és nemesebbé, s így mélyebben boldogabbá tehet, ha hagyod. Hogy minden csalódás egy út vége, mely úton gyönyörű pillanatokat gyűjtöttél, ha észrevetted, s általuk formálódtál. Hogy ezt az utat, mindennek ellenére, élvezted.

Minden út, minden választás és döntés hordoz magában valami gyönyörűt, valami jót, s természetszerűleg hordozza azt a 99,9%-ot is. E kettő nem választható külön, hiszen együtt adják az életet jelentő 100%-ot.

Ha ezt elfogadod, képes lehetsz a csalódások révén egyre nyitottabbá válni. Ez a csalódások titka.

Ez a paradox helyzet.

Ha csalódsz, élsz. Azt jelenti, voltál olyan bátor, hogy kockáztattál az újért, az ismeretlenért. Azt jelenti, hittél abban, hogy az új gazdagíthat Téged valamivel.

S ha elfogadod a csalódások természetszerűségét, és szükségességét, lebonthatod a benned lévő falakat, melyek gátolnak téged.

Ez az élet. Hinni, csalódni, felállni, érettebben tovább menni, újra hinni, majd csalódni megint. Persze, csak annak, aki engedi az életet folyni. Náluk eljön majd az idő, mikor a csalódások csak úgy átsuhannak rajtuk, s még mosolyogni is tudnak majd rajtuk egy kellemeset.

Ülök az ágy szélén. Arcomat két kezembe temetem, testem meggörnyedve adja át magát a csendes, jól ismert lemondásnak.

Megint.

Kívülről látom magam. Mostanában egyre gyakrabban fordul elő velem, hogy úgy élem meg az érzéseimet, élményeimet, mintha egy filmet néznék. Az én életem filmjét.

Folyamatosan narrálom fejben, amit látok, s amit érzek. Igazi testen kívüli élmény.

Minden érzelmem, legyen az jó, vagy rossz, olyan mélységesen mélyről fakad, amit nehéz szavakba öntenem. Mélyebben, és máshogy is élem meg őket.

Hagyom, hogy megérintsenek, hagyom, hogy fájjanak, hogy éljenek bennem, majd elhaljanak.

Hagyom, hogy átfolyjanak rajtam.

Megrágjanak, s aztán kiköpjenek.

Ülök az ágy szélén, arcomat felemelem könny áztatta kezeimből. S egyszer csak…

Elmosolyodom.

Merj Élni!

Follow by Email
Facebook
Facebook
YouTube
Instagram