Bár azt ígértem, hogy felfelé megyünk, mégis tennék egy kis kitérőt, mert ebben az újranyitunk, nem nyitunk csiki-csuki helyzetben nekem ez a gondolatkör most nagyon, de nagyon idekívánkozik.
A kedvenc vikingemnél töltött hetek alatt ugyanis egyenesen nyílzáporba kerültem az éterben. Magyarhonban maradt ismerősök, rokonok csak úgy ontották magukból a „most már azért kint vagy két hónapja, találtál már valami munkát, hogy lesz tovább, mik a tervek?” kérdéseket és ezek variációit.
Volt, aki egy hét után kezdett rá a „na és találtál már munkát” rigmusra, az inkább volt még vicces, mint kínosan metsző.
Aztán idővel a „mik a további tervek” napi gyakoriságú záporesője elindított bennem egy gondolatfolyamot. Éppen csorgott le a nyálam az ágyról a fizikai kimerüléstől, alig láttam nemhogy a jövőbe vezető utamat, de még a szoba velem szemben lévő sarkát sem, és épp semmi nem keringett az agyamban (ritka pillanat az ilyen), míg meg nem érkezett „a kérdés”.
A helyzet pedig most is kísértetiesen hasonló, csak most épp határon belül élem meg. Szóval, egy kicsit most ötvözném a kinti „mi lesz veled” – et az itthoni „és akkor hogyan tovább” inverz kérdéskörrel, mert valahogy kurtán-furán összeért most itt ez a kettő.
Utána már tényleg jön a vidám rész Ádámmal, aki már most nagyon örül, hogy, bár nem ádéhádés, mégis sztár lesz, na nem nagy, csak kicsi, jön Haugesund és a helyes pasik, na meg Stavanger, és utána a megvalósult álom, a földi paradicsom, és az ezt félbeszakító korona, amit nem én kaptam hű szolgálataimért, hanem a világ valami egészen másért.
Vágjunk is bele, remélem, hogy ezek után is lesznek még barátaim, hiszen nem offenzívának szánom ezt az egészet. Fogjuk fel inkább úgy, hogy megmutatom, mit okoz bennem és a hasonló lelkülettel élőkben „a kérdés”.
Szóval, van az a pont, ahol a „mik a további tervek?” című, érdeklődő, vagy érdeklődést színlelő üzenetek napi szintű olvasása egyszerűen szólva kibasszák a biztosítékot, ne szépítsük. Ez még hagyján, de mikor a „nem tudom” válaszra zsigerből jönnek a lebecsmérlést, a megrovást, rosszallást, pánikot, kétségbeesést, riadalmat, elbizonytalanítást (kitől jön ugye, lehet válogatni) kellő adagban, megfelelő arányban tartalmazó reakciók…az az igazi. Süt belőlük az értékítélet: nem jó úton jársz, butaságot csinálsz stb..
„És mond, hogy lesz tovább?” – number one.
„Nem tudom.” – felelem.
„Mik a tervek?” – number two.
„Nem tudom.” – válaszolom ismét neki is. Aztán jön a harmadik, a negyedik, mintha valami megszervezett akcióban vennék részt.
Én meg csak ismétlem, és ismétlem magam, mint egy papagáj, egyre rosszabbul érezve magam ettől az egy mondattól: „NEEEM TUUU-DOOOOM!”
(Hozzátenném, a ‘nem tudom’ állapot akkor jött el nálam, mikor a gondosan felépített ikszedik tervecském is gellert kapott. Hiába, néha vannak ismeretlen tényezők az egyenletben….)
A századik ilyennél hirtelen felindulásból felcsattantam.
Kezdjük ott, hogy téged miért érdekel, hogy mi lesz velem? A bukásomat várod, vagy aggódsz értem? Mert ne legyünk álszentek, voltam negatív közegben eleget, vannak jócskán, akik arra várnak, mikor buksz el, hogy azt mondhassák, „na, én megmondtam”, vagy szimplán csak a jól ismert attitűd bújik meg a sorok között, ugye, ha nekem se jó, nehogy már neked jó legyen, nehogy már élvezd az életet. Ha pedig a jobbik felébe tartozol, és aggódsz értem, miért? Ha én nem aggódom magamért, te miért aggódsz helyettem? Én nem mondom, hogy nem esik jól, csak az aggódásodat így akaratlanul is közvetíted, így engem is aggódásba sodorsz, és én őszintén nem akarok már aggódni. Pláne nem azon a kérdésen, amin konkrétan 12 éves korom óta aggódtam. Az aggódás okozta szemöldökformát rólam nevezték el. Szinte látom magam, ahogy egy sarokban, aggódó tekintettel, sírásra hajló szájjal kuporogva aggódom.
„Mi lesz velem?” „Mi lesz, ha nem megyek át a vizsgán?” „Mi lesz, ha nem vesznek fel?” „Mi lesz, ha nem kapom meg azt a melót?” És az abszolút kedvencem: „mi lesz, ha nem lesz ötös?”…
Ugye…..Egy maximalistának nevelt gyerek legeslegfontosabb aggódási faktora…
Persze, akiknek fontos vagyok, aggódnak. Természetes reakció ez, belátható (belőlem is biztos ez jött/jönne elsőre). De mennyivel tisztább lenne, ha mondjuk az aggódás helyett a bizalom jelenne meg. Aggódhatsz is mellette, magadban. Vagy megvárhatod, hogy én fejezzem ki az aggódásom feléd, segítséget kérve tőled, hogy mondd el a véleményed, és akkor elmondhatod, hogy igen, te is aggódsz, vagy igen, ez a helyzet biza aggódásra adhat okot.
De a többség nem így működik, tudom. Zsigerből jön, hogy valami mindig kell, hogy legyen a fejedben. A, B, C, D, …….. ZS terv. Ez a túlélés záloga. Ha nem tervezel meg mindent, csak éled az életed érzésből, még ha csak addig, míg kitalálod, hogyan tovább, akkor léhűtő vagy, egy hülye hippi, csak tengődsz, haszontalan hulladék vagy. Akikkel pedig kapcsolatba kerülsz lemondóan legyintenek rád. Ebbe vagyunk beletolva.
Persze nem baj az, ha valaki pontosan tudja, sőt mindig tudni akarja, hogy mi után mi következik, és minden eshetőségre fel akar készülni, sőt, még azt is mondhatnám, én is ilyen vagyok/voltam, hiszen, ha jól végiggondolom, végülis mindent egy tervbe ágyazva csináltam mindig. Sőt, az összes üzleti életről, igazi vezetőről szóló könyv is azt írja, hogy egy vezetőnek mindig van B, C, na meg D terve.
De, mi van, ha egyszer csak jön egy ilyen helyzet, amiben vagyunk? Amivel nem számolsz, hiszen még sosem tapasztaltad, álmodban nem gondoltál rá, hogy jön egy világjárványként aposztrofált valami, és hát, bassza meg, elfogyott az a rohadék ábécé. Most ilyenkor mi van?
Ugye, nem mindenre lehet előre felkészülni, tán még a legnagyobb tervezők is eleshetnek néha…
’Nem tudom’ állapota mindenkinek lehet, kinek hosszabb, kinek rövidebb ideig, a kérdés így nem az, hogy miért, hanem szerintem inkább az, hogy mit kezd ezzel az állapottal.
Gyerekkoromtól kezdve tudatosan építettem egy jövőt. 12 éves korom óta tudtam, melyik lépés után mi következik. Mindent feláldoztunk, családi szinten is, hogy megvalósuljon, amit elterveztünk. Hogy bevált-e, lehet róla vitatkozni, tény, hogy nem volt haszontalan, hiszen mindennek van hozadéka, de korántsem juttatott el a boldogság földjére. A lényeg nem is az, hogy elértem-e a kívánt célt, inkább az a fontos, hogy megszületett a fejemben a változtatni akarás. Lezárni egy életszakaszt, és kezdeni egy teljesen újat, mindegy a miért.
Kilépve hát a gondosan megtervezett, ámde mégis szürkévé vált életből, mely őszintén szólva sokkal bántóbb, kétségbeejtőbb és maróbb ’nem tudom’ érzéssel töltötte ki a lelkem, és sodort majdnem minden nap a kétségbeesés szélére, életemben először úgy döntöttem, hogy komolyan, szándékosan felvállalom a bizonytalanság érzését. Úgy voltam vele, hogy inkább létezem a ’nem tudom’ világában, mint a ’de utálom az egész elbaszott életem, de má’ mindegy’ világban. Az első még nyitva van, a ‘nem tudomból’ egyik percről a másikra lehet „Heuréka”, a másodikból viszont már nem, az bezárt, megszűnt lélegezni, sőt, mástól szívja már el a levegőt. A ‘nem tudom‘ egy lehetőség, persze, csak akkor, ha hagyják, hogy megéld. Ha hagyod, hogy megéld, ne vonjuk el a saját felelősségünket az egyenletből. A ‘nem tudom’ lehet egy kapu, melyet nyitva hagyva eljuthatsz egy jobb és boldogabb élet felé, átjuthatnak rajta tapasztalások, olyanok is, amiket eddig nem tapasztaltál, tágítva ezzel a látóköröd, hozzásegítve téged az ‘aha’ élményhez. A ‘nem tudom’ a puszta valójában egy kíváncsi, már-már csecsemő állapot számomra. Hiszen ő sem tudja, mégis gyermeki kíváncsisága, a világra való nyitottsága hajtja-űzi előre, hogy még több mindent fedezzen fel, még több tapasztalás érje, és így váljon a kis kezében a ‘nem tudom’ egy lehetőséggé, erővé.
De a ’nem tudom’ sajnos könnyedén válhat doronggá, mely minden egyes „hogy lesz tovább?” kérdésnél lesújt, és csak döngöli és döngöli lefelé az önbizalom ingatag létráját. Az ötödik „hogyan tervezed tovább?” néha már-már olyan szintű hisztériába sodor, hogy a keletkezett pánik ismét olyan útra terelhet, amit valójában egyik porcikád sem kíván már. S így elindulsz a boldogtalanság egy újabb körén.
Persze nyilván vannak, nem kevesen, akiket ezek a kérdések nem billentenek ki a zenből, ők vagy a rejtett Buddhák (by Ádám, értsd: a leszart szart is magasról leszarja kategóriák) vagy azok, akik elég erős önismerettel és önmagukba vetett hittel bírnak ahhoz, hogy objektíven elnyeljék a környezetükből rájuk áradó hatásokat. Nyilvánvalóan szeretnék ez utóbbi csoport veretes tagja lenni, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy már ott tartok az utamon. Ha ott tartanék, most nyilván nem írnék erről. De haladok, lassan, de mégis haladok efelé.
Hiszen, már felteszem a kérdést egyre többször: őszintén nem értem, miért kellene mindent mindig tudnom.
Hát mi vagyok én, delphoi jósda gazdasszonya?
Ez a kis mondatocska, „nem tudom, hogyan lesz tovább” – hú, de sokaknak szúrta, szúrja a szemét.
Ennél már csak az nagyobb szálka, ha hozzáteszed, hogy „de most nem is érdekel…”.
Most csak létezni akarok. Csak nézni, látni, szagolni, tapasztalni, élni, csak úgy. Feloldódni a ‘nem tudomban’. Hidd el, hogy ez a te kérdéseid nélkül is baromi nehéz. Egy kényszeresen megfelelni akaró, teljesítéskényszerben élő ember számára élete nagy kihívása ez, elengedni a kontrollt, és ráérezni arra, hogy a ‘nem tudom’ által nyitott ablakok néha csodát mutatnak, ha kinézel rajta, és én erre a csodára akarok fókuszálni. Ha benned nincs bátorság erre, rendben van, vagy irigy vagy, az is rendben van, de ne vedd el az én bátorságom, ne bizonytalaníts el, ne ültesd el bennem a szégyen érzetét. Ez a fajta ‘nem tudom’ állapot nekem is komfortzónán kívüli élmény, és mint ilyen, nyilván még kényelmetlen, néha még ijesztő is.
De tudom, hogy neked is az. S az, hogy látod rajtam, hogy lebegek a semmiben, téged is megriaszt, mert nem tudod értelmezni, sohasem tapasztaltad. De attól, hogy számodra esetleg ismeretlen a létezés eme formája, ez még nem bűn. Ne rekessz ki csak azért, mert nem a jól bevált út mentén haladok. Ne próbálj meg bennem szégyenérzetet, lelkiismeretfurdalást, kétséget kelteni a választott utam miatt, csak azért, mert te más úton jársz.
Az új évben, az ezredik ilyen kérdést követő önvizsgálat után azon töprengtem, hogy a Tücsök és a Hangya meséből most vajon csak azért, mert kiléptem a mókuskerékből, és olyanba vágtam, amit senki nem ismer és nem ismer el, én vajon a Tücsök volnék? Csak azért, mert nem vagyok kompatibilis mások elvárásaival, és olyan életet szeretnék, amilyet elképzeltem, a tücsök kategóriába vagyok beskatulyázva? Eddig hangya voltam, most meg tücsök?
Az akkori vendéglátóm édesanyja erre a hangosan megfogalmazott dilemmámra olyat mondott nekem, amit még a saját szüleim sem tudtak ilyen kristály tisztán megértetni velem. Ez a néni azt mondta nekem, már a kérdésem is buta, mert nehogy egy pillanatig is azt gondoljam, hogy 30 évet 3,5 hónap alatt meg tudok gyökeresen változtatni, ne is várjam. De ráléptem az útra, és ez az, ami most a leglényegesebb, ez az, ami számít. Ne bátortalanodjam el, aki megteszi a lépéseket, annak jön az új, és a jobb, csak menni kell érte, még ellenszélben is akár.
Ez a lényeg.
Nem tudom, meddig tart a mostani ‘nem tudom’. Ez az időszak most arra jó, hogy keményedjek a szó jó értelmében, hogy lássam, érezzem, mekkora ellenszélben kell annak boldogulnia, aki valódi, önazonos életre tör. S ha legközelebb jön egy ugyanilyen ‘nem tudom’ időszak, már teljes nyugalommal tudom majd a ‘mi lesz majd’, ‘mik a tervek‘ kérdésekre, nem kibillenve a békémből, nem rossz érzésekkel eltelve, hanem nyugodt mosollyal azt felelni:
Nem tudom.
