Az elmúlt két részben az általam „edzett” kutyákat mutattam be Nektek, most viszont jönnek az aktív kutyák. Közülük is Amadé, Rollo, és Tivva. Ezután pedig egy kis ízelítőt kaphattok a szánhajtás világából.
Tivva
„Kis Tifi”, na hát ő a vezérek között is vezér volt. Nyugodt, szinte már-már bódító báj, és viszonylag erős birtoklási vágy jellemezte, mely egyes emberek irányába nyilvánult meg a részéről.
Kecsesen vékony, elegáns mozgású szuka kutya, igéző szemekkel, és természetesen, ahogy az embereknél is az ilyen tulajdonságokkal megáldott nagybetűs Nőknél már megszokhattuk, hatalmas szájjal. Be nem állt a szája. Nem ugatott, inkább énekelt, egy jól megszokható, csak rá jellemző szólamot. Nem különösebben volt vezéregyéniség a szán előtt, annál inkább a mindennapi életben. Rendet tett a rendetlenkedők között, s ami számára a minden volt, elorozta a simogatást a többi kutya elől.
Tivva egyszerűen hódított.
Mindig csak ő és ő, de nem úgy, ahogy Snörree követelte magának a figyelmet, nem. Tivva igazi nő, jött, pillogott, énekelt, és győzött. Határozott elegáns ügetése megálljt parancsolt a többi kutyának, ha „szeretgetési idő” volt.
Este, mikor még egyszer megnéztük, hogy minden kutya rendben van-e -, Tivva rendszerint az óljában feküdt Alvával, akivel osztozott a kenneljén, összegömbölyödve, egyfajta jin-jan pozícióban. Tivvának tök mindegy volt, melyikük feje van közelebb a bejárathoz, addig-addig tolta magát előre, addig ügyeskedett, míg kitúrta a másikat, és így már csak őt lehetett a bejáraton benyúlva simogatni. Alva, más választása nem lévén, beletörődött, hogy ma sem jut neki túl sok simogatás, mi mást is tehetett volna. Ő volt a „tápláléklánc” (ide nem illő szó, tudom) alján, Tivva pedig a csúcsán.
Nem tagadom, engem is elbűvölt. Iszonyatos kisugárzása van. Mint a kígyó, azokkal a hatalmas szemeivel, tiszta tekintetével, hosszúkás, ám mégis kecses pofájával. Mindig vártam, mikor tűnik fel, mikor jön oda egy kis simogatásra. Nem lehet őt nem szeretni na, ez az igazság.
Kedvenc képeim vele a Femundløpet verseny rajtja előtt készültek, melyek szerintem minden fent írtat igazolnak, csak rá kell nézni a fejére.
Szerettem vele lenni. (Nemcsak) kérésre felugrott, szinte beleolvadt a karodba, és hagyta, hogy szeresd.
Közben pedig csak kiba** hideg volt, és ezért könnyes a szemem.
Ez az, amit eddig kerestem vele kapcsolatban. Tivva – bár kikövetelte magának (annyira azért nem kellett erőlködnie) – hagyta, hogy szeressék, hogy imádják.
Hölgyek, lehet példát venni „Kis Tifiről”.
Hagyjuk, hogy szeressenek bennünket. Bűvöljük el, akit akarunk, és utána hagyjuk, hogy szeressen.
Van, akinek még ez is nehezen megy. Ha még magunkat sem szeretjük, hogyan is engedhetnénk, hogy más szeressen…
Engem szeress! 
Troll 
Háttérben Snörree és Balin, elől Troll Tivva 
Épp énekre nyílt a szája 
Bűvöl
Rollo
Megfigyeléseim alapján a falkán belül ő volt a vezér. Nagyon jó érzés volt megfigyelni a csoporton belüli dinamikájukat, viselkedésüket. Mivel mindig is egykutyás gazda voltam, nekem a falka új volt. Gyönyörűen lehetett látni, ki az alfa, ha még ismeri az etológia egyáltalán ezt a megnevezést, ki az omega, kinek mi a szerepe a csoporton belül.
Rolloban nem csak az volt a lenyűgöző, hogy vezérsége mellett tudott gyermekded is lenni az emberekkel, hanem az, hogy a szán előtt is vezérkutya volt.
A különbséget a vezér- és nem vezérkutya között nekem is volt szerencsém megtapasztalni. Néha – néha úgy adódott ugyanis, hogy kimehettem huskykkal is szánozni.
Oké, ne legyek álszent, kb. négyszer tehettem ezt meg, a többi szános élményem szamojédekhez kötődik. Ennek nagyon egyszerű oka volt: kevés volt két főre a husky, mivel ez egy kezdeti fázisban lévő versenykennel volt.
Egyik alkalommal Baldert kaptam vezérkutyának, egy szintén gyönyörű lelkű, érzékeny, de kenyérre kenhető kutyát. Ő mondjuk úgy, a tömegben foglal helyet, sem nem az abc vége, sem nem az eleje. Ő csak él a falkában.
Baldi, ahogy én hívtam, nagyon aranyosan szedte a kis csülkeit a szán előtt, egészen addig, míg meg nem érzett egy jávorszarvas nyomot. Fél órámba telt, mire kibogóztam a köteleket, s mikor már három eb kúszott felfelé a dombon, ami nem volt az útvonal része, nem sok időm maradt eldönteni, mitévő legyek, hiszen egyedül maradtam a kutyákkal tökig érő hóban. Gyors átgondolás, mérlegelés, hogyan is tudnám ezt most megoldani úgy, hogy ne veszítsem el a szánt – ez az első és legfontosabb szabály ugyanis, amit megtanítanak, ha szánra állsz valaha is, hogy soha ne veszítsd el a szánt (az nem baj, ha feldől, és oldalt csúszik – megtörtént -, de nem szabad elengedni, mert aztán ott maradsz a semmi közepén, és gyalogolhatsz a csapatod után, ez pedig mínusz fokokban nem éppen kellemes elfoglaltság, a nagy távolságokról már ne is beszéljünk).
Elgondolkodtam rajta, hogy vajon, ha három kutyával így ‘ötödölőzök’, mitévő lennék mondjuk nyolccal, ne adj isten tizenkettővel, vagy még többel…..
Rolloval ugyanakkor leírhatatlan különbség volt ugyanez a táv. Figyelt a parancsszavakra, helyesen hajtotta őket végre, miközben folyamatos kapcsolatot tartott fent velem, és a többi kutyával egyaránt. Visszanézett rám, mikor arra volt szükség, jól összedolgoztunk, a többi kutyát pedig buzdította, vagy fegyelmezte őket, mikor mire volt szükség. Egyszóval mondva, egyben tartotta a csapatot. Nem hagyta szétesni, végig koncentrált volt. Ha pedig arra volt szükség, hogy megfelelő távolságot tartson az előttem haladó másik csapattól (a versenyző hölgy és csapata), egyből megértette, mi miért történik, és automatikusan csinálta, amit vártam tőle.
Hogy ez jellemzi-e a vezérkutyát, azt nem tudom, de én ezeket tapasztaltam.
Általában akkor mehettem ki huskykkal, mikor az útvonalat ismét belepte a frissen hullott hó, és újra kellett ásni a nyomvonalat. Ilyenkor mindig ketten vágtunk neki, mivel ezek több, mint 40 km-es távok voltak, és két szán jobb, mint egy ebben az esetben.
Rollo hatalmas mentális erőt sugárzott futás közben. Lenyűgöző volt látni. Igazán méltóságteljes kutya, a kiállása, a jelleme mind nemességet és kimértséget tükröztek.
Emberek között azonban ő is elengedte magát, és igazán bohókás viselkedést produkált néha.
Az úgy volt, hogy Rollo kapott egy vadiúj kutyaházat, egy kvázi luxusvillát. ”Rollo palace” – így hívtuk. Eredetileg két kutyának tervezték, ezért két bejárata volt és elvileg lett volna benne egy elválasztó panel, viszont, mivel Rollo úgy döntött, hogy övé lesz az egész, azt nem használtuk fel. Úgy is mondhatnám, Rollo szanaszét fetrengte magát a kétfős kutyaházban. Olyan pozíciókban aludt, amilyenekben nem szégyellt. Minden kutya, a mínusz 10 fokban összegömbölyödve kuporgott a régi házakban, Rollo meg „békapózban”, háton feküdve, négy lábbal az ég felé tolta a szunyát.
Ezt a látványt tetőzte még a rózsaszín kis izommelegítő pulcsija, így képzeljük el, hogy egy jól megtermett komoly kinézetű vezérkutya rózsaszín pulcsiban béka mód fetreng a zsírúj luxus kutyaházban, egyik lyukon a lába, másikon a nyaka látszott. Parádé. Fotó sajnos nem készült…
Rollo bal szélen, jobb szélen Amadé 
Rollo vezérkutyaként 
Szemlézi a birodalmat
Amadé
Amadé és Rollo, bár tesók, mégis, nem lehetnének különbözőbbek. Rollo bátor, határozott, karakán, nyugodt, Amadé félénk, ijedős, visszahúzódó és érzékeny.
Gazdája gyanúja szerint Amadé kicsit értelmi fogyatékos.
Őszintén szólva ebben lehet valami…Nem tudok nem egyet érteni ezzel. 🙂
Gyönyörű kék szemekkel megáldott szibériai husky, denevér fülekkel, hússzínű, egészen furcsa karaktert kölcsönző orral. Olyan, mint egy „kisdisznó”. Különösen akkor, amikor elkezd beszélni. Merthogy ő beszélget. Nem ugat, nem énekel, hanem fejét félrefordítva hangosan, de ugyanazzal a dallammal magyaráz. Olyan, mintha egy fókát hallgatna az ember. S ahogy ezt teszi, a nagy lebbencs fülei ritmusra járnak. Mint Batman. Az az igazság, annyira tetszett, hogy csináltam egy videót róla, de „személyiségi jogait” – ami amúgy nincs (még), csak jófej vagyok – tiszteletben tartva ezt most nem mutatom meg. 🙂
A mozgása sem hétköznapi. Valahogy azonban nem tudta beosztani az erejét, folyamatosan teljes erőbedobással húzott, és így nem tudott tartalékolni. Bár végigtolta az összes távot, izmaiban állandó fájdalmai voltak. Talán ezért sem engedte, hogy megérintsék.
Szinte a legérzékenyebb kutya volt. A mancsaihoz nem lehetett hozzányúlni, és alapjában véve bizalmatlan az emberekkel. Biztosan van oka rá. …
Ha azonban megismert, és beengedett a kis személyes terébe, vajra kenhető kicsi-pici, komolytalan kutyává változott.
Amadé a dombon a denevér füleivel 
A jégen 
A piros nyakörvével a legfessebb kutya volt 
Amadé elől, a háttérben Rollo
Femundløpet
Minden, amit december hónapban csináltunk, csináltam itt kint, egyetlen egy célt szolgált: végig csinálni a Femundløpet kutyaszánhajtó verseny 222 km-es távját. Gyakorlott versenyzőknek ez nem nagy táv, viszont a svájci párnak és kutyáiknak ez az első ilyen hosszútávú megmérettetésük. Úgyhogy nagyon izgultak, izgultunk, nyilván én is, mivel nekem ez volt az első verseny, amin részt vehettem, és hát élőben látni egy ilyet, sőt, aktív részesének lenni… minden álmom így váljon valóra, ahogy ez.
Röviden adok most a verseny történetéről egy kis áttekintést, mert páran sérelmezték, hogy csak mesélek, hasznos infóval azonban nem szolgálok. Merész példával élve, J.K. Rowling is tök fölösen írta meg a HP-t, hiszen semmi információval nem szolgált, ugye? Nyilván nem hasonlítom magam Rowlinghoz (még :D), de a történetmesélésnek ősidőkre visszanyúló gyökerei vannak, ne szóljuk ezért hát le. Aki egy irodában kókad, és van ideje – ne tagadjuk, mindig van idő, én is voltam irodista, tudom -, szívesen olvasgat az interneten. A száraz tényekről írjon más, aki pedig szeret elmélkedni, különleges élményeket olvasni, azokból inspirálódni, jöjjön ide, és olvasson. 🙂
No, de, ha már szó érte a ház elejét, tessék.
A „Femund” egy Norvégiában évente megrendezésre kerülő, hosszútávú kutyaszánhajtó verseny, melynek rajtja az UNESCO örökség részeként is számon tartott Røros (történelmi bányaváros) városában van, mely egyébként az ország egyik leghidegebb részének is számít.
A világörökség része a faépületeket is magába foglalja 
utcakép, sajnos sok fotót nem tudtam készíteni 
A verseny startja, a város szíve-lelke: a központ. Nekem ez a város olyan volt, mint Alaszka. (Bár még sosem voltam ott, csak filmek alapján volt ilyen érzetem.)
A verseny rendezésének ötlete 1989-ben pattant ki egy edzőtúrán résztvevő csapat fejéből, a Femund tó mellett pihenve. Mivel azt szerették volna, hogy már a következő évben elindulhasson a verseny, a Røros városában lévő két szánhajtó kennel vezetésével együttműködőket kerestek, és találtak is rövid időn belül. A verseny egészen 2001. évig a Røros Kutyaklub szervezésében került megrendezésre, mikortól is a rendezést átvette a Femundløpet verseny baráti társasága. Az első versenyen összesen 41 induló volt, és érdekessége még, hogy az enyhe időjárás miatt félbe kellett szakítani a futamot. Ehhez képest manapság már több százan vesznek részt a megrendezett kategóriákban e kihívásokkal teli megmérettetésen.
A 2020. évi versenyen nem csak „az én csapatom”, hanem a 200 km-es táv (egészen pontosan 222 km) is új volt, mivel korábban csak 450 és 650 km-es távokra lehetett nevezni.
Lényeges infó lehet még, hogy közel 700 önkéntest „foglalkoztat” a verseny szervezéséért és lebonyolításáért felelős csapat, szóval, a határ a csillagos ég, aki szeretne egy semmihez nem fogható élményben részesülni, a következő versenyre is várják szeretettel az önkénteseket. Ezen az oldalon lehet további információkat találni, aki esetleg kedvet kapott volna egy életre szóló élményhez: https://femundlopet.no/en/volunteers/
Ha már tények és információk, javítsunk is ki egy sokak által használt téves megfogalmazást. A legtöbb oldal ugyanis kutyaszánhúzásról, és szánhúzó versenyről beszél. Ez pedig nem helyes. A kutya húz, az ember hajt. Így tehát a helyes megfogalmazás a kutyaszánhajtás, és kutyaszánhajtó verseny. That’s it.
Alapvetően a szánhajtást, mint sportágat, és mint versenyt sok állatvédő támadja, mivel az ilyen hosszútávú versenyeket a kutyák kizsákmányolásának tartják, hovatovább azt sem nézik jó szemmel, hogy a legtöbb hajtó, főleg Alaszkában láncon tartja versenykutyáit. Kár volna tagadnom, hogy a lelkesedésem e terület iránt nem volt épp kétségek nélküli, pont ezért. Kutya láncon, na ne már…Számtalan rémtörténetet hallani halálra futtatott kutyákról, láncra vert, kegyetlen körülmények között tartott félős ebekről.
Nem mondok túl nagyot azzal, hogy több száz kutyát egyszerűen fizikailag lehetetlen mindig optimális körülmények között tartani. Ez tény. Viszont az általánosítást, mint minden egyes témakörrel kapcsolatban, itt is érdemes kerülni, hiszen, ahol én voltam, már-már luxusban éltek a kutyák, más helyen meg máshogy.
Erről a témáról beszélgetve tudtam meg például, hogy a láncon tartás azért bevett szokás, mert így nincs sérülésveszély a kutyáknál – egy jó versenykutya ugyanis felbecsülhetetlen értékkel bír egy igazi hajtó számára -, illetőleg, ha egy versenykutya jól le van mozgatva, nem is kíván már többet mozogni, ezért irreleváns, hogy láncon van-e tartva, vagy kennelben.
Nem mondom, hogy elfogadtam, de megértettem a benne rejlő logikát.
Van abban némi igazság, hogy egy versenyzőnek a kutyái a legnagyobb értékei, így az állatvédők állításával ellentétben akár több figyelem és gondoskodás is irányulhat rájuk, mint egy sima házi kedvencre. Ámde nem általánosítok, és a legjobb, ha senki sem teszi. Senki ne ítéljen elsőre, legyen akár állatvédő, akár civil ember.
Akit bővebben érdekel a téma, egy külön szervezet is létrejött, mely a szánhúzó kutyákkal kapcsolatos információk átadásával, oktatásával próbálja puhítani a közvélemény e szektor felé fennálló nemtetszését. A szervezet neve „Mush with P.R.I.D.E” – https://mushwithpride.org/
Visszatérve a versenyre, mivel meglehetősen hosszú távokról van szó – korántsem a leghosszabbakról azonban – természetesen nem egyben kell ezeket a távokat teljesíteni. Az útvonalat résztávokra osztják (a 222 km-es táv 63-64-46-49 km-es résztávokra volt felosztva), és meghatározott helyeken úgynevezett checkpoint-okat alakítanak ki a versenyzők és kutyáik számára, ahol lehetőségük van pihenni, a kutyákat állatorvosi vizsgálat alá vetni, ha pedig a kutya nem tudja tovább folytatni a versenyt, lehetőség van átadni a versenyzőt segítő teamnek. A kutyák esetében azonban van egy minimum létszám, mely alá egy csapat nem mehet. Ezen a versenyen nekünk ez a kutyaszám 5 darab volt.
Ezeken a pontokon egyébként a hajtóknak lehetőségük nyílik arra is, hogy csomagokat vegyenek fel az út további részére.
A szánhajtó versenyeken rengeteg állatorvos működik közre annak érdekében, hogy kivegyék azokat a kutyákat a versenyből, akiknek egészségügyi gondjuk van, túl soványak, vagy egyéb olyan problémát észlelnek, ami alapján úgy ítélik meg, hogy nem futhatnak.
A kutyák védelme érdekében egy minimum óraszámot is meghatároznak, amit a hajtónak (musher) kötelező jelleggel el kell töltenie adott checkpoint-on, ezzel minimalizálva az esélyét annak, hogy a kutyák sérüljenek, kimerüljenek. Ennél többet természetesen lehet pihentetni a kutyákat, ha a hajtó úgy ítéli meg, hogy kutyáinak szüksége van még több regenerálódásra, kevesebbet azonban nem. Persze az is előfordulhat, hogy külső körülmények miatt kell többet várakozni adott állomáson, például egy hóvihar esetén.
Azt mondják egyébként, hogy azok a jól edzett kutyák, melyek célba érve ugyanúgy mennének tovább, mintha mi sem történt volna…
A verseny kiírásokban általában meghatározzák azokat a kötelező felszereléseket, melyeknek mindenképpen a szánban kell lenni (például meghatározott technikai hálózsák, fejsze, főzőfelszerelés, fűtőanyag, a kutyák és ember számára kellő egyéb eszközök).
Egy ilyen versenyen részt venni tehát nem éppen olcsó mulatság, és nyilván nem kevés fizikai felkészülést igényel, hiszen az adott esetben fennálló szélsőséges körülményeket nem csak a kutyáknak, de a hajtónak is bizony bírnia kell.
Rengeteg cucc került tehát a kocsiba. Gondoljatok bele, 8 versenykutya felszerelése, a szán, a szánban kötelezően meglévő dolgok, a hajtó felszerelése, továbbá a csapattagok felszerelései. …
Elindultunk.
Már a rajt is földöntúli élményt nyújtott. Felkészíteni a kutyákat az indulásra, miközben száz másik kutya izgatottan vonyít, mindenfelé kutyás csapatok, speciálisan erre a célra átalakított kocsikkal, izgatott norvégok, akik széles vigyorral várják a verseny startját. Teljesen egy amerikai filmben éreztem magam.
készülődés 
induló csapat 
A versenyzők a város központjából indulnak, ahol hosszasan a kétoldalt álló nézőközönség előtt haladnak a szánnal.
Aztán egy idő után elhalkul és megszűnik a tömeg, nem marad más, csak a hajtó, a kutyái, és a végeláthatatlan hófedte, vad természet.
A technikának köszönhetően a verseny már telefonos applikációval is követhető, így mindig tudtuk, hol van éppen a mi emberünk.
Miközben a musher halad a kijelölt versenyútvonalon, a segítők, vagy, ahogy kutyás témáknál hívják őket, a handlerek követik őt autóval (természetesen autóúton, nem a versenypályán), annak érdekében, hogy a következő checkpoint-ot elő tudják készíteni: elhelyezni a hajtónak szánt csomagot, feltérképezni, mi merre található – kutyák számára víz, hol van- ha van- fűtött alvóhelyiség stb. .
Ez az előkészület azért is fontos, mert így, ha a hajtó odaér, már nem kell értékes pihenőidejéből ezekre pazarolnia. Egy jó handler előre feltérképez mindent, hogy a hajtó a kutyáit a lehető legminimálisabb idő alatt tudja ellátni, és felkészíteni a pihenésre, így a kutyáknak is intenzívebb és több a pihenési lehetőségük lesz.
A Femundon alapvető szabály, hogy a hajtó maga látja el kutyáit, a handler ebben nem segíthet neki, viszont, miután a hajtó végzett, a segítő őrizheti a kutyákat, míg a hajtó pihen.
Így rögtön az első állomáson nekem jutott a megtiszteltetés, hogy őrizzem a „dögöket”. Ez a gyakorlatba lefordítva annyit jelentett, hogy a csontig hatoló hideggel érkező éjszakában három órát álltam mozdulatlanul a szán mögött (nem mehettünk közelebb a kutyákhoz, ha valami gond volt, a hajtónak kellett szólni), és figyeltem, hogy mind alszik-e, nyugodt-e.
Ez különösen azért volt most kiemelkedően fontos, mert ezek a kutyák még tanulták ezeket a helyzeteket. Teljesen új volt számukra például, hogy itt és most aludniuk kell, pihenni, nem nézzük a csillagokat, nem ugatjuk a másik, épp induló szán előtt futó kutyákat, nem zavartatjuk magunkat a többi kutya vonításától. Minden inger zavaró lehet egy nem tapasztalt kutya számára.
Az első pihenőállomáson így természetszerűleg nem tudtak úgy pihenni, ahogy kellett volna. Páran elrévedeztek a csillagokat nézve, a másik egy földön maradt falatot próbált kínkeservvel megszerezni….
Csukjátok be a szemeteket és képzeljétek el a következőt: hold, csillagok, tiszta égbolt, mínusz 10 alatti hőmérséklet, kristálytiszta levegő… az éjszakában pedig két sziluett: két háttal ülő, eget kémlelő kutya sziluettjei ezek. Csendben ülnek a szalmán, és nézik az éjszakai eget.
Aki szereti a kalandokat, annak ez a látvány minden pénzt megér.
Annak pedig, aki szereti az állatokat, a következő látvány érne mindennél többet, és én őszintén szerencsés vagyok, hogy láthattam: a mellettem lévő csapat kutyái között egyszer csak feltűnt a csapat hajtója. Ez az, amit számomra ez a sport, vagy tevékenység jelent. Együtt lenni a kutyákkal. Bárhol, bármikor, bármiben. Ahogy az az ember a kutyáival feküdt a szalmán, és szeretgette, simogatta őket …. valami ősi, valami mai világ embere által meg nem értett dolog volt kettejük között, világosan látszott ez kívülálló számára is.
Gyönyörű jelenet volt.
A második checkpoint-on aztán már semmi gond nem volt kutyáink pihenésével. Viszonylag hamar leesett nekik, hogy ha akkor, mikor lehet, nem pihennek, finoman szólva is ráb***nak. Nem kellett altatni egyiket sem.
A második állomást kicsit körülményesen ugyan, de sikerült elhagyni, továbbmentek a kutyák, fitten, pihenten. Így, az addig halmozódó aggódás és feszültség is lement rólunk. Bíztunk a kutyákban. Ha elérik a harmadik checkpoint-ot, onnantól már megvan a verseny.
Hogy elérték-e? Hamarosan kiderül… 🙂
