Az nem lehet, hogy mindig szar…

Gyermekeim “azÚrban“, hát néha van olyan, hogy szar.

Na de, hogy mindig…..

Tudom-tudom, depresszív cím, meg felütés, és nem is mindig szar, meg a pohár félig üres, de lehet félig tele is, ahogy nézzük, értem én. De kérdem én, miért kell nekem/nekünk mindig választani, miért nem lehet az a kurva pohár egyszer csak úgy…TELI?

Ez itt most nem filozófia, s nincs a végén magvas tanulság sem. Sőt, még csak nem is korrekt írás, tény, de nem lehet mindig mélyen szántani, na.

Ez itt most egy felnőtt nő “echte” picsogása a lassan állandósulni látszó problémákról, úgyhogy, ha nem bírod az ilyet, ne olvasd tovább!

Nem én vagyok természetesen az egyedüli nő, aki “néha” fröcsög a problémáiról, csak a mostanság oly fancy “légy pozitív”, relax, meg egyéb fisz-fasz mozgalmak, Instagram fényképekben megélt “álboldogság” miatt erről nagyon kevesen mernek már beszélni. Picsognak mások is, csak ők a sarokban teszik, úgy, hogy senki ne lássa, aztán meg jól elmennek több ezer forintért egy “mantraórára” kiűzni magukból a mérgező érzéseket, gondolatokat. S azt hiszik, ezzel le is tudták a problémát. Így megy ez.

Pedig milyen jól esne néha a Pilates helyett egy jó kis szaftos, hangos k***va a***a, mi?

Mint saláta helyett egy jó kis körömpöri.

E szösszenet ihletét – ki gondolná – a barátnőimmel “átsirámolt” éjszakák beszélgetései adták, adják, mikor is jöttek, és még mindig csak jönnek az üzenetek sorra, hogy “hallod bmeg, ezt már tényleg nem hiszem el…” .

Néha tényleg úgy érzem, mi vagyunk a Szex és New York lányai, csak mi nem a 917-es előhívószámmal különböztetjük meg magunkat, hanem mi kérem SZÖTYE megnevezésen futunk. Gondolom, az ÖTYE-t nem kell magyarázni…* ? Az “SZ” betűt meg mindenki töltse meg kedvére tartalommal, az eredeti jelentése a tagok titka marad.

Itt ragadva meg az alkalmat: ezúton keresem azt a grafikust, aki segítene SZÖTYE életünk karikatúraszerű képregénybe öntésére. Jelentkezni a kapcsolat menüpontban található telefonszámon lehet.
Köszönöm!

No, de komolyra fordítva….én is kívülről tudom az összes önfejlesztő rigmust, könyvek garmadáját olvastam a témáról, és higgyétek el nekem, általánosságban azt mondhatom, hogy nagyot változott az életem, és a szemléletem, mióta foglalkozom a rossz gondolataim eredőjével, azaz magammal, a gyökereimmel, a családból hozott sérülésekkel és mintáimmal. Tényleg. Becsszó.

Viszont vannak olyan napok, mikor a faxomat az egész önfejlesztős istenagarába már, hagyjon mindenki békében szenvedni magammal.

Sokan azt hiszik, hogy ha elkezdenek foglalkozni magukkal, varázsütésszerűen minden jóra fordul, és eljön az a bizonyos, valójában senki által nem ismert Kánaán.

Hooogyne…..

Ők még nem tudják – s ki tudja, valaha megtudják-e, hogy az önfejlesztés – szerintem – arra jó, hogy egy-egy lenti szakasznál hamarabb talpra tudj állni, esetleg a szar dologban meglásd a pozitívot is, mert ugye, ha A oldal van, B oldalnak is lennie kell. Ha fejleszted, kutatod magad, át tudod keretezni az összes szituációt, több perspektívából látsz rá az életed területeire, problémáira….That is it!

Mert szar akkor is van, ha bőszen olvasod a pszichológiai témájú, isten ne adja, spirivel átitatott bibliákat. Ha szerencséd van, és hiteles gurura akadsz, egyre rövidebb ideig fogsz a saját kis kakidban ázni, mert tényleg szolgál néminemű hasznos infóval, azonban, ha mindenféle kókler szavára adsz, maximum illatosítót vettél a fekáliával teli kádad felé, amiben így már feltartott fejjel úszkálhatsz tovább.

Kapisch?”

Nincs olyan, hogy mindig minden jó. Csak úgy mondom.

Sly ezt világian jól megfogalmazta a Rocky című film utolsó részében, a fiának címzett mondókájában: “nem az számít, mekkorát ütsz, hanem, hogy mennyi ütést állsz ki, mikor talpon kell maradni. Bírni kell a pofont és muszáj menni tovább”.

A mostani pillanat, amikor hirtelen elpattant egy húr, eme szöveges üzenetnek a megfogalmazása volt barátnőm részére:

“Nincs egy olyan nagy WC valahol, mint ami a Men in Black című film egyik részében volt, mert egy olyanon most nagyon szívesen lehúznám magam.”

Minden bajom volt. Nagy reményekkel, felvakarva magam a padlóról a “corona” okozta törés miatt (hiszen jó dolog új életet kezdeni egy új országban, csak nem akkor, mikor a világjárvány haza sodor ismét, ahol se munkád, se további kilátásod nincsen ugye…), átvergődtem magam az összes határellenőrzésen, mint valami menekült, hogy visszajussak imádott kutyáimhoz, és tovább tervezgessem a már elkezdett utamat. Már-már filmbeillő. (Az volt a hazajutás is, de az majd következik ezután).

Ideérve aztán begyulladt mindkét talpam, így gyakorlatilag minden egyes lépést vinnyogásba fojtott lelki sírógörcs kísért. S itt meglehetősen sok lépést kell megtenni, minden egyes nap, és nem betonon… köves-sziklás hegyeken.

Kérdések, kétségek hada rohant meg, mi lesz, ha nem múlik, vajon végig tudom-e csinálni, amit elterveztem, mi lesz, ha nem, mi lesz, ha ismét haza kell mennem…Nem akarom már még egyszer újra kezdeni, legalábbis ezt éreztem aznap.

E problémámon dilemmáztam épp bőszen magamban az egyik reggel, mikor is megtalált az a bizonyos kis kultúrmorzsa dán kollégámtól, hogy tudtam-e, hogy, aki Dániában 25 éves koráig nem megy férjhez, azt fahéjjal, aki pedig 30 éves létére nem kel el, azt borssal szórják meg az utcán, nyilvánosan…

33 vagyok.

Komolyan, most akkor engem vajon mivel szórnának meg, behintenének sóval, vagy mi? S mi lesz, ha negyven leszek, és még szingli? Azért már kövezés jár, vagy ne adj isten, chili? Bár, lehet, hogy akkor már mindegy lesz, jöhet egy szikla is, vagy egy kis vaszabi-gyömbér kombó.

Erre az eseményre “by the way” egy egész iparág épül Dániában. Külön boltokban árulják az olcsó fahéjat és borsot, sőt, ha nem elégszel meg egy csomagnyi őrölt fahéjjal, vásárolhatsz poroltószerű szórógépet is, amivel aztán csapathatod a pellengérre állított fiatalt. Néha még vízzel vagy tojással is jól megszórják az embert, hogy jobban ragadjon a fűszer.

(Ez az ősi tradíció évszázadokra nyúlik egyébként vissza. A fűszerkereskedők, mivel körbe utazták a földet, sokszor maradtak egyedül, pár nélkül, hiszen soha nem voltak annyit egy helyen, hogy le tudjanak telepedni, és családot alapíthassanak. Őket hívták “Pebersvends“-nek, vagyis Bors cimboráknak. Mára egy hasonlóan vicces tradícióvá vált, mint nálunk a húsvéti locsolás.)

Tipp: ha rákerestek az interneten a “cinnamon and pepper marriage” kifejezésre, számtalan képet fog kidobni az eseményről. Érdemes, komolyan!

Aztán, mikor már épp lejöttem volna a fűszerekről, egyik este ráleltem egy kajak férfinek látszó testépítő nőre és PÁRJÁRA!…

Tezsvíreim azÚrban“, kik csak úgy kószáltok az életben, ugyanúgy, ahogy én, és nem értitek azt, hogy ha ilyen “nőknek” jut az égi mannából, nektek miért nem, gyertek mondjuk ki együtt azt, amire minden egyes alkalommal konklúzióként jutunk egy átbeszélgetett éjszaka után:

Halovány. Fingom. Sincsen. Miért.”

Határozott, önellátó, önálló gondolatokkal, elképzelésekkel bíró, véleményt formáló nőként a mai világban létezni, párkapcsolat szempontjából, mondjuk ki bátran: szar.

Persze kivételek mindig vannak, és tök jó, ha te erősíted a szabályt azzal, hogy kivétel vagy.

Én nem vagyok.

S akik nem kivételek, mind tudják, milyen érzés, mikor épp egy tehenészlány (bár be kell látni, bögyös-dögös, amolyan tenyeres talpas, “leken egyet oszt’ ott maradsz-féle”), egy kissé butuska barbie vagy épp egy mulya (a sarki boltig nem jutna el élve, ha nem kísérné el valaki), de belső értékekben bizton bővelkedő hölgyike beelőz. Persze, ha te vagy ez a tehenészlány (Csöcsike), Barbie girl, vagy Mulya Maja, akkor nyilván nem tudod, milyen érzés ez, amiről most írok.

Ki-ki döntse el, melyik kategóriába sorolja magát. Csak semmi sértődés, meg filozofálgatás, ez most nem erről szól.

Végigrohanva fiatal felnőtt éveimen néhányszor megtörtént már, hogy beelőztek az ilyenek. Mondanám, hogy persze, totál az én hibám, hát hogyne, minden IS az én hibám. Ez azonban nem változtat azon, hogy piszok szar érzés.

Időm nagy részét mégsem azzal töltöttem, hogy sajnálgassam magam, mentem, amerre épp nekem tetszett. Nyilván mindig téma volt ez barátnőkkel, de nem zuttyantunk totál mély depresszióba, pláne nem vonaglottunk kétségbeesve egy rúdon szórakozóhelyeken, és nem ragadtuk meg az első adandó alkalmat.

Bassza meg, há’ hol az a rúd?

Voltam én már minden – rúdtáncoson kívül. “Félelmetesen határozott”, “bunkó”, “önálló”. (Kínáltak már pénzt is, hogy a barátnőjük legyek, nem is rossz összeget, 5000 eurót. Rúd se kellett volna hozzá… pedig higgyétek el, nem nézett ki úgy, hogy rászoruljon. Nem tudom, ez hízelgő-e vagy sem.)

Megjegyzem, bunkónak csak azért titulált egy “tiszta és nemes lelkű napóleon”, mert a mimózalelkű “kislegény” nagy egója nem bírta elviselni, hogy túl őszinte voltam. Persze a tudásomat kihasználta, nem is akárhogyan, ma azért a munkáért lazán több száz rongyot fizetnek emberek, de aki hülye haljon meg, ugye….én meg állítása szerint még bunkó is voltam. Most ezt add össze… Kihasználja a tudásom, majd lebunkóz. Még ilyet!

This image has an empty alt attribute; its file name is deadpool.jpg

Viszont sohasem hallottam olyat vissza, hogy elesett, szende, ölelgetni való, édes, egyszóval szeretni való lennék. Őszintén nem tudom, hogy ez jó-e, mindenesetre, ha választhatnék a két karakter között, inkább leszek Mulan, mint Csipkerózsika….

Általában, ha megpróbálok gyengének tűnni, mint azok a nők, akik ezzel veszik meg maguknak a férfi figyelmét, tutira átlépnek rajtam, mert nem hiteles a “performance” (igen, basszus, én is megpróbáltam egyszer-kétszer na, nem szégyen ez, hát másnak is működött, miért ne). Valahogy nem szenvedek eléggé: nem sírok magas hangon, pláne nem sokáig, mert há’ egyszer csak megunja az ember, és inkább kicsúszna egy “bazmeg”, mint egy “jaj, a teringettét, de nehéz” sikkantás. Ha netán meg elesem, az sem túl kecses, hanem mondjuk úgy, emberi.

Viszont tudok röhögni magamon! Lehet ez a baj. Nem sírok, hanem röhögök. Aki meg folyton röhög, nem látszik épp bajba jutottnak, ugye…

Ha meg csak szimplán önmagamat adom, nem játszom a szipogó Hamupipőt, aki nem mehetett el a bálba, jaj de rossz…., akkor meg állítólag félnek tőlem, mert nagyon határozott és erős a személyiségem.

Há’ ezeknek semmi se jó…

Vajon mi lenne az aranyközép?

Ha nekem kell a gyengébbik nemnek lennem, leszek én, ezen nem múlik, de tán akkor legyen a férfi az erősebbik nem. Maybe. Az vón’ jó. De ez csak egy ötlet, persze, nem kritika. Nem ám sírni emiatt a sarokban.

Eh, az a baj, hogy kinéz az a kurva só….

Ilyen hozzáállással, most biztos sokan ezt gondolják.

ÉN IS 🙂

Ülök itt a kis monoklimmal – amit legalább nem férfitól, hanem kutyától kaptam, bár nem vak komondortól, ez tény -, és egy ismerőssel történt beszélgetés után pusztán két dolgot érzek, meglehet egyik inverze a másiknak. Nem is feltétlenül csak párkapcsolati vonatkozásban – bár a beszélgetés kiváltó oka nyilván ez volt -, hanem kicsit szélesebb perspektívában beszélgettünk az épp bennünk lévő érzésekről, mert bár nagyon különbözőek, mégis valahol nagyon egyformák is vagyunk.

Az egyik, hogy pusztán a kedvesség, a nagylelkűség és tisztaság, a bennem lévő túlzott empátia miatt, hiába vagyok egyébként határozott személyiség, sokan elnyomnak, sokan próbálnak élősködni rajtam, mindenki úgy gondolja, kihasználhat, velem úgyis sikerül megegyezni, mert úgyse szólok vissza, mert kedves vagyok, szeretek dolgozni, szeretek adni stb.

Na, hát ezek miatt, ha csak egy napra is, de szeretnék tényleg bunkó lenni….

… hogy jól kiosszam azokat, akiket egyébként ki szeretnék, csak mielőtt megtenném, mindig átgondolom, hogy megéri-e: ér-e nekem annyit az az ember?

Van az úgy, hogy néha a büdös picsába kell elküldeni egyes embereket. Ha fáj, ha nem, meg kell tenni, magadért.

A másik dolog, pont ennek az inverze, hogy valamikor, valamikben pedig nagyon is határozott vagyok, szókimondó, önálló, aki mindent megold egyedül.

Pont ezért, csak egy napra úgy lennék elesett kis tündibündi, hogy legalább egyszer triggereljem a másik nemben bármilyen mélyen szunnyadó megmentő karaktert.

Egy határozott és okos nő is vágyik “megmentőre”, egy mindentől óvó, tenyéren hordozó férfire, akinek ő minden gondolata.

Csak hát, mivel nem jön, megoldja egyedül – mert meg kell. S most itt nem az agresszív, feminista, törtető élharcosra gondolok, az külön állatfaj.

Gyönyörű, önálló, határozott ÉS belső értékekkel bíró nők ezrei vergődnek a párkapcsolati témán, mint hal a szatyorban. Ez nemhogy nem normális, de nem is igazságos, szerintem. Bár, már a jogi egyetem első szemeszterében meg kellett volna tanulnom, hogy igazság nem létezik, tudom…

Itt ülök, a kis monoklimmal, amit nem férfitől kaptam, hanem kutyától, de nem vaktól, pláne nem komondortól, és bizonygatom magamnak, hogy ELÉG JÓ VAGYOK…

Hogy elég jó vagyok-e, néha kétlem, de, hogy hülye vagyok, hogy ilyen egyáltalán megfordul a fejemben, az egészen biztos.

Miért mindig azok a nők gondolkodnak el az “elég jó vagyok-e?” kérdésen, akik nemhogy elég jók, de kitűnnek a többi közül a bájukkal, az eszükkel, a belső értékeikkel, határozottságukkal, üde jellemükkel és a többi stigmaként rájuk aggatott jellemzőkkel?

Egy napra, csak egy napra, ha végtelenül egyszerű lehetnék…nem gondolkodnék mindenféle f**gon, az biztos…

DE!

Jön még kutyára dér, Budán pedig nem csak egyszer volt kutyavásár…

S hogy ezt a posztot hogyan fejezzem be kerek egészként, egy hete nem tudom, így ezt most ezzel a mondattal egy kicsit nyitva hagyom:

Ahogyan nincs olyan, hogy mindig minden jó, olyan sincs, hogy mindig minden szar…

Fel a fejjel ÖTYÉK, eljön még a mi időnk!

*Öreg Tyúkok Egyesülete

Follow by Email
YouTube
Instagram