Egy kocsi hátsó ülésén ülök. Hátra fordulva utazom, megint.
Te a csomagtartóban fekszel.
Levettem a sebeidet óvó, kutyáknak szánt gallért a nyakadról, hogy nézelődhess. Hogy kényelmesen legyél.
Hogy szabad legyél.
Mert azt akarom, hogy úgy érezd magad, ahogy ezelőtt az egész mizéria előtt: legyél boldog, mosolygós, vidám tekintetű, derűs óriás kutya. Érezd a résnyire lehúzott ablakon keresztül beáramló friss, őszi erdő illatával átitatott levegőt, lásd az ezerszínben pompázó fákat, a házakat, s az őszi levelek színes szőnyegével betakart szürke aszfaltutat.
Azt akarom, hogy láss minket, s az elől csendben szomorkodó gazdidat.
Fogom, simogatom azt a nagy buci fejedet, melyet néha gyengéden, de kellő határozottsággal elhúzok a sebedtől, hiszen nem szabad nyalogatnod. Ilyenkor szinte belebújsz a tenyerembe, gombocskaforma szemeiddel sandán keresed tekintetem. Vágyod az emberi érintést, a szeretetet, s a figyelmet.
Tudod Te is ugye, Maci? Érzed a levegőben.
Ez az utolsó utad.
Potyogó könnyekkel bámulok ki a hátsó ablakon, s nézem, ahogyan az őszi, gyengéd szél egyenként szakítja le a leveleket a fákról, miközben pihepuha bundád, s megfáradt leheleted érzem a kezeimen. Hogyan is lehetne most másra gondolni, hisz még a természet is az elmúlás szimfóniáját játssza nekünk.
Különös érzés ez. Tudni, hogy vége. Tudni, érezni, látni azt, hogyan fogy alólunk ez az ezerszínűvé vált út, s ezzel együtt hogyan fogy el alólad az élet.
Küzdeni nem tudok érted, ez most nem az én feladatom. Az én osztályrészem itt most csak annyi, hogy támaszt nyújtsak annak, akinek szüksége van rá: a Gazdidnak és Neked.
S mégis, bár nem az én kutyám vagy, nem élted le mellettem az életed, mélyen érint, ami most veled történik. Látni gazdát és kutyát az utolsó órákban…tavaly óta nekem ez mindig különösen érzelmes élményt jelent, hiszen tudom, mit élnek át, ismerem az érzéseiket, a helyzetet körül lengő kételyeket. Még akkor is, ha különböző kultúra vagyunk, s ennélfogva sokban különbözünk.
Csendesen folynak a könnyeim, mint egy játékos könnyedséggel folydogáló hegyi patak. Mégsem merem mutatni, mennyire fáj.
Persze, hogy fáj. Ápoltalak, etettelek, játszottam veled, gondodat viseltem, megsimogattam a fejedet, bármikor, mikor felém tévedtél, hiszen nem mehetek el úgy egy kutya mellett sem, hogy ne adjak a bennem lévő irántuk érzett mély szeretetből. Legyen az együtt töltött idő pár nap, pár hét vagy hónap, vagy egy egész élet, ezt a fájdalmat nem lehet időhöz kötni. Aki már életében legalább egyszer elkísért egy kutyát az utolsó útjára, pontosan tudja, s érti, miről is írok itt.
Vajon hány utolsó utat bír ki az ember lelke?
Téged siratlak hátra fordulván, vagy az én egy évvel ezelőtti veszteségemet újra átélve sírok a múlt miatt, az akkor átélt őrület és kétségbeesés miatt?
S miközben itt vagyok veled a kocsiban, gondolataim hirtelen egy másik autóba tévednek, egy másik nagyon beteg kutyához. Az én kutyámhoz.
Az akkori ámokfutásunk „filmkockái” peregnek a szemem előtt a megfáradt őszi tájra meredvén. Orvostól orvosig, a pénz nem számít, csak valaki mondja azt, hogy igen, meg lehet menteni.
Nem mondták.
A mostani helyzet Veled, te nagy, bucifejű maci kísértetiesen hasonlít az akkor átéltekre. Ahogy akkor, úgy most is hátra fordulva teszem meg az utat. Akkor is szükség volt rá, hiszen kétségbeesett szemekkel nézett rám az én egyetlen kutyám. Kellett neki „Kisgazdi” óvó keze, melynek érintése mindig képes volt elhitetni vele, nincsen baj, ha van is, megoldjuk.
S ezt, a mindentől óvó, oltalmazó érintést adom most neked is, te drága jólelkű „Nagymaci”.
Szépen csendben, te meg én, az autó hátsó terében egy szövetséget alkotunk ma. Te adod a lényedből áradó nyugodságod, kedvességed, mosolygós szemeidet, még az utolsó óráidban is, s én adom a „szivárványhíd” építőelemeit: a könnyeimet, a szeretetemet, a biztonságot nyújtó kezet, mely elkísér a végig, hogy érezd, s hogy bizton tudd, nem vagy egyedül.
Most hirtelen felültél.
Közeledünk.
Te is érzed.
Nézel ki az ablakon, csodálod a tájat. Izgatott lihegések közepette rám nézel, szemeidben ember által fel nem fogható hálával s szomorúsággal.
Megérkeztünk.
Bent aztán az orvos, ahogy mind vártuk, közli a kegyetlen és rideg tényt: jobb neki, ha elalszik. Nagyon fájdalmas daganattal küzd, nagy fájdalmai vannak. Pár napja, hete lehet csupán.
S az orvos itt és most nem ad döntési lehetőséget a gazdidnak, mint annak idején nekünk, nyersen bántó határozottsággal mondja ki az ítéletet, és egyben sugallja a döntés irányát: meg kell tenni, most. A kutya érdekében.
Szempillantás sem fért bele, már el is mentél. Nem volt idő búcsúra, nem volt helye szentimentalizmusnak, hosszas elköszönésnek, füledbe suttogott nyugtató szavaknak, utolsó üzeneteknek. Ez nem az a kultúra, ahol ennek bármikor is helye lehet. A kutya egy állat, nem ragozták hát túl.
Döbbenetesen gyorsan vége lett, véged lett.
Otthon más volt. Igaz, nekünk két hetünk volt elengedni Őt, mert az orvos meghagyta nekünk a döntés lehetőségét.
Hogy melyik eset jobb? Ki dönti el? Nem tudom. Már, ha egyáltalán el lehet ilyet dönteni…
Azonban, hogy gazdaként Téged, vagy az orvost terheli-e a döntés súlya, egy haldokló kutya szempontjából nem sokat számít.
Annál többet számít ez nekünk, embereknek, hiszen felneveljük őket, megosztjuk velük az életünket, a szép és szomorú napjainkat, minden titkunkat, kimondatlan vágyainkat, szerelmi bánatunkat, a legjobb barátunkká fogadjuk őket, hogy aztán a végén kimondhassuk, vége van. Ez a mi emberi sorsunk. Ez a mi keresztünk. Dönteni róluk, az utolsó órákban is, ha kell.
Pokoli lehetőség.
Ennél viszont talán mégis fontosabb az, hogy ott lehessünk az utolsó órákban. Hogy érezzék a kezünk melegét, a kézét, melynek illatát kölyökként ezer közül is felismerték, ha kellett, mely enni-inni adott, melytől sok éven át szeretetet kaptak, mely megóvta őket a bajban, ápolta a betegségben. Hogy hallják a hangunk, magukkal vigyék az útra, hogy bármikor felidézhessék, ha hiányzunk nekik.
Ez a legfontosabb, az utolsó órákban semmi más nem számít.
Aztán az orvos kérdése hirtelen kizökkentett a mélázásból: hazavisszük-e a testet, vagy itt hagyjuk.
Micsoda kérdés ez…jön velünk. Bezsákolják hát a tíz perccel ezelőtt még élettel teli testet, s már indulhatunk is haza, hogy eltemessük Őt.
Egy szerettünk elvesztésénél kétszer gyászolunk: egyszer, mikor meghalljuk a hírt, vagy megtörténik. S még egyszer, mikor végső nyughelyére kísérjük, amely út kristálytisztán, ridegen rögzíti bennünk: nincs tovább, véglegesen itt hagyott.
Hazafelé tartva a kocsiban csend honolt. Tudtuk, még nincs vége a napnak.
Hazaérve aztán kinéztük a „tökéletes” helyet neki, ahonnan beláthatja a tájat, s az egykori otthonát. Nagy vándor volt, így ez volt a lehető legjobb hely neki: széles panoráma, a föld és az ég szinte egybeolvad, könnyedén bóklászhat hát tovább, bárhol legyen is, akár itt lent a földön, akár az égben.
Ám a talaj itt köves, és nehéz.
A saját kutyámnak nem ástam két kézzel sírt, de megteszem érted, mert sajátomként szerettelek.
Betettünk a gödörbe, szépen elhelyeztünk, virágot tettünk Rád, s végül betakartunk.
Ez a legtöbb, amit érted tehettünk.
Egy gyönyörű és tiszta lélek távozása mindig szomorú. Egyetlen vígasz marad nekünk, akik itt maradtak: már nem fáj neki.
Azt mondják, ha egy kutya meghal, a „szívárványhídon” átkelve újra egészséges és ereje teljében lévő, újjászületett kutyaként futkározik a többi kutyával, és várja a gazdi érkezését.
Így legyen!
Az én életem gazdagabb lett azáltal, hogy volt időm megismerni és szeretni Téged!
Ég Veled Aréta!
