Ezernyi lehullott könny áztatja arcomat,
S ezernyi ki nem mondott szó s érzelem béklyózza szívem és a szám.
Lelkem hol szűköl, hol ordít, hol csak némán fáj,
Miközben mosolyt mímel napközben, a megrögzött vagány.
De ha eljő az éj, levetve művi báját újra s újra a mélybe ránt,
A józan ésszel vív ő ott most szűnni nem látszó csatát.
Észérvek vagy érzelem? Mondd, most melyik nyerjen?
Felfogni ezt még nem lehet, így tagadás van szüntelen.
S habár mint minden, ez a harc is elül majd egyszer,
Helyén nem marad más, csak én, mély, vérző sebekkel.
Magam voltam, vagyok s leszek.
Ki nem áhít már mást, csak végre egy kis csendet,
idebent.
