Hát gyerekek!
„Ez is megvót’, még sincs este!”
Veni, vidi, vici1….szokta volt a hős mondani. Na, most nekem megvolt a ‘veni’, meg a ‘vidi’, de a ‘vici’ bassza meg valahogy ismét lecsusszant életem könyvének következő lapjáról. Sőt, hát nemhogy vici…. a soron következő fejezet magasztos latinból gagyi filmcímbe átcsapva: „Jöttünk, láttunk, visszamennénk„. Így szép ez.
Mit ne mondjak, rövid volt.
Rövid, de velős.
Most szállt fel a gép. Azt’ már le is szállt.
A gond, hogy ugyanoda, ahonnan elindultam.
Derűsebb óráimban azon szoktam röhögni Anyával, hogy végülis … félmilláért részt vettem egy túlélőtáborban. Egy hét egy szigetelés és víz nélküli, fafűtésű kis faházban, normál budi és tusi nélkül az észak-norvégiai erdő közepén 80 kutyával. Seeehr romantisch.
Aki életben tudta tartani a tüzet a kunyhójában egész éjszaka, megspórolt egy életet. Aki még oda is mondott egy-két dörgős csitt-csattot, ejnye-bejnyét, ahová kellett, nem, hogy nem veszített, de nyert egy pluszt. – Jumanji Level 3.
Gyerekek, magunk között vagyunk. Mondjuk ki.
Félmillió forintért megtanultam a jéghideg erdőben szarni. (élőszóban is ezt a szót használnám, itt miért ne tenném, nem szégyen ez- légy hű magadhoz, Level 1 000 000.)
– Nyáron mondjuk biztos gázabb, több a rovar…szolid elmélkedés az élet nagy dolgairól Level 100.
Na de, az a király, aki még a legnagyobb csalódásán is jóízűeket tud röhögni. Sírva vigad a magyar, és ez jól is van így. Ez a „hungarian surviving skill„, nem az erdőben szarás.
Viccet félretéve, mi a kókadt lóf***sz történt?
Legutóbbi, északi munkám után hazatérve ujjongva kezdtem el készülődni a következőre. Álommeló kutyákkal, szánozással, és végre pénzt is kapok érte. Minden itthon töltött percet precízen megterveztem, hogy minden fain legyen kint, semmi se állja utamat, ugye.
Seggére is vertem szerény keresményem jó részének a cél érdekében. Gondoltam, jó befektetés lesz.
A másfél hónap felkészülésemet azonban folyamatosan körbelengte annak biztos tudata is, hogy ez lesz az utolsó lehetőségem Norvégiában, ami a szánozást illeti. Miért? Mert 34 évesen, egy álmot kergetve, bizony néha be kell látni, egyszerűen érezni kell, mikor jön el az a pont, amikor azt mondod: oké, én megpróbáltam, mindent megtettem, többet is, mint, amennyit kellett volna, s a többség biza már rég feladta volna, én azonban megalkudtam ótvar helyzetekkel is, de már elég volt, és ha most sem jön be, elengedem, hadd menjen. Tudni kell, mikor kell valamit elengedni. Erről írtam az előző cikkeimben is.
Meg kell tudni hozni a döntést. Egyszerűen tudni, és érezni kell, mikor kell egy kicsit eltávolodni a helyzettől, és hátra hagyni az izzadságszagú erőlködést. Erre persze nincsen recept, ezt mindenkinek magának kell éreznie, hiszen minden életút, minden döntés egyedi és egyéni.
Figyeljetek a szavakra, mert fontos a szóhasználatom! Nem feladni!
Elengedni….
Hiszen a NAVI sem fordít vissza a kiindulási helyre, ha a legkézenfekvőbb útvonalon nem lehet elérni a bepötyögött célt, ugye? Újratervez…
Merthogy az elképzelésem megvalósítása biza’ most egy hét alatt kifutott, de távolról sem mondható, hogy feladtam volna.
Ami történt, pusztán annyi, hogy így, ebben a megvalósítási formában (Norvégia-szánozás-megélhetés-turizmus), ahogyan én azt elképzeltem magamnak, most békével elengedtem.
Na nem azért, mert nem az én utam, vagy mert nem vagyok benne jó.
Azért, mert van egy alapelvem, egy alapfelfogásom, amiért ehhez az egész világhoz egyáltalán vonzódom, gyermekkorom óta: van egy mélyen bennem gyökerező hit a kutyákkal, különösen az északi fajtákkal kapcsolatban, melyből ered a kutyákhoz fűződő viszonyom is, és amelyet nem fogok, nem akarok meghazudtolni csak azért, hogy a hobbimmal kereshessem a pénzt.
Persze az északi népség szerint, na meg azok szerint, akik kizárólag tőlük tanulnak a kutyákról, én túl romantikusan kötődöm ehhez a fajhoz. Érvelésük szerint régen sem voltak kíméletesek velük. (Ez csak egy érv persze a sok közül.)
Meglehet. Csak hát az van, hogy egyrészt, már nem „rég” van, hanem ‘most‘, lehet etológiát, meg egyéb nagyon fontos dolgokat tanulni. Lehet fejlődni! Persze, nyilván ehhez kell némi gógyé, hogy ezt valaki belássa, na meg, egy kis érdeklődés maga a kutya faj iránt… néha nem árt az sem. Ezt sokszor azonban elhomályosítja egy-két fasza ‘instaposzt’, az extrém életmód varázsa, no meg a minél több profit lehetősége. Sajna.
Másrészt, nem igazán érdekel senkinek a véleménye erről a kérdésről, őszintén szólva. Sok mindenről érdekelne, de erről sosem fog. (Ááá, vagyis nem igaz ez így, pontosítanék, hiszen vannak emberek, akiknek a véleménye érdekelt erről a kérdésről, az általam nagyra becsült embereket meg is kérdeztem róla.)
Rengeteg mindent szerettem volna tanulni a szánozásról. De nem olyan emberektől, akik a kutyák tiszteletét ősrégi, igazából totálisan fals módszerekkel akarják kikényszeríteni, valamint olyanoktól, akik igazából ezt az egy módszert ismerik, mert ezt tanították meg nekik, mást nem is láttak, és igényük sincsen mást látni, vagy mást tanulni.
Ha elfogadnám, amit egy hét alatt ott láttam, szembe köpném saját magamat, és a kutyákkal való kapcsolatomat, de félre vezetném magát a turistát is, hiszen, hogyan is áradozhatnék nekik erről a világról hitelesen, ha egyszerűen olyat láttam, ami nem tetszett, sőt, nem csak nekem nem tetszett, mint utólag kiderült.
A kutyák szeretete, a velük való együttműködés és munka csodálata és élvezete, a bennük élő őserő, a farkastól származó ősi iránti tisztelet, és bizalom az, amiért ezt a világot, és ezt a fajtát „választottam” gyerekként, hangozzon ez bármily ‘romin’.
Éppen ezért, ha ezt a tiszteletet, ezt a kötődést megalapozó hitemet kellene feladnom ahhoz, hogy elérjem a célomat, és naphosszat szánozhassak főállásban…..
elengedem ezt az „út-verziót”.
„Ne állj az utamba”- hangzott el tőlem múltkor az emberekre vonatkoztatva.
De mi van akkor, ha a vágyott dolgot azért kell elengednünk, mert van egy alapvető hitünk, amelynek meghajlításával okafogyottá válna maga az elérendő cél?
Mit lehet ilyen helyzetben tenni?
Az életünk során sok általunk vallott elv hullik porba, hit „rombolódik” le, ez az élet rendje, hiszen a valóság, és amit elképzelünk, sokszor teljesen különbözik egymástól. Természetes hát, hogy utunk során megalkuszunk helyzetekkel, elengedünk régi hiteket, elveket. Formálódunk. Hozzáidomulunk az élethez.
Néhányunknak vannak azonban olyan basic alapelvei, amelyeket már nem akarunk színezni, hajlítgatni, forgatni, amelyeket, ha feladnánk, egyszerűen kiüresedne maga az elérendő cél.
Mihez lehet kezdeni egy ilyen helyzetben az első sokk után?
Le kell ülni, meg kell pihenni, és feltenni magunknak a kérdést:
Mi volt az eredeti célom? Mi volt az a vágy, amely miatt én ezt az utat választottam, és melyek azok az elemek, amelyek az út során adódtak hozzá, kvázi elhagyhatók?
S ha megtaláltuk a lecsupaszított, pőrére vetkőztetett célt, letisztítottuk az út során rárakódott koszt, akkor dől el, hogy vajon van -e más út, melyen ez a tiszta cél elérhető.
Ha a válasz igen, akkor egy másik utat választva ismét meg lehet próbálni elérni azt. Egy olyan úton, amelyen nagyobb lehetőségünk van arra, hogy elveink szerint érjünk el oda, ahova szeretnénk. S amíg még van útvonal opció, addig még van remény is, hogy végül sikerül.
Szerencsére az én célom, hogy északi kutyákkal együtt dolgozzam, sportoljak, más vonalon is megvalósítható, olyan utakon, ahol nem kell meghasonulnom önmagammal, amelyen békével és örömmel csinálhatom azt, amit szeretek. Hogy nem fogok esetleg pénzt keresni vele, vagy nem lesz olyan extrém az életem, mint eddig volt?
Nem számít.
Mert inkább tanulok olyantól, aki visszafordul egy versenyen az állatorvosért, mert félti a kutyája lábát, még ha időt is veszít ezzel, vagy olyanoktól, akik minden este azzal zárják a napot, hogy a kutyáikkal való kapcsolatuk erősítése érdekében, minden kutyára szánnak pár percet mielőtt lefekszenek. Akkor is, ha sosem lesz belőlük éppen Iditarod győztes, és akkor is, ha nincs 80, csak 20 kutyájuk.
„Akármit is teszel, annak sosem lesz nagyobb hatása, mint egy árva cseppnek a határtalan tengerben!
– De hát mi is a tenger, ha nem cseppek sokasága?!” (Felhőatlasz)
S tudjátok mit? Ott a vici, ott van az. Csak jól meg kell nézni. …
Ahogy egy norvég jó barátom mondta, mikor elmeséltem neki, milyen helyzetben vagyok:
„Right thing to do”.
Norvégia! Szép volt. Jó volt.
Elég volt.
1 Veni, vidi, vici – Jöttem, láttam, győztem (Julius Caesar)
