Egy zsák ruha az
élet,
Egy zsák mibe utolsó napjaid kellékeit dobálják.
89 év utolsó napjait pakolják ebbe:
Ruha, fogkefe, köntös, papucs és egyéb kacatok,
Melyekkel szeretteid megpróbálták felvidítani
kórházban töltött napod.
Aztán vége, ennyi csak.
89 évnyi tapasztalat, tudás és bölcsesség,
Érzések és félelmek,
Meg nem élt vágyak és élmények tűnnek el hirtelen,
Helyükön nem marad más…
Csak egy zsák ruha, szépen, gondosan felcímkézve a
neveddel,
Hogy ne legyen összetéveszthető más ember életével.
Nézem, ahogy apám, ez a meglett zord férfiember
Megtörten cipeli ezt a zsákot kifele a kórházi
szobádból.
Ennyi maradt az apjából.
Fejében ezernyi gondolat kavarog szüntelen.
„Helyesen cselekedtem?
Jól döntöttem?
Tudta-e, hogy szeretem?
Vajon tudta, hogy csak jót akartam?
Sokat szenvedett?
Csak én maradtam…”
Láttam e gondolatokat a járásán, a tartásán, ahogy
cipelte
Nagyapám utolsó két napjának kellékeit.
Most minden csendes…
Döbbenetesen csendes.
Kívülről…Belül számtalan kérdés, érzés mardos
szüntelen.
Hogy lehet, hogy ilyen hirtelen?
Egy élet lezárása nem lehet ily méltatlan, gyors és
kietlen.
Egy zsákba zárom ruháidat, ahogy „itt kell”,
De az emlékeket,
Az együtt töltött éveket egy külön polcra teszem,
Melyhez bármikor hozzáférhetek.
Köszönöm, hogy vigyáztál rám, segítettél, ahol
tudtál.
Köszönöm, hogy adtál, rengeteget,
Még akkor is, ha azért, hogy adni tudj,
Magadtól vontad inkább meg.
Emlékezni fogok Rád, de nem úgy, ahogy utoljára
láttalak:
Elfogyva, megtörten, elesetten, dühösen és
magatehetetlen.
Emlékezem inkább a valódi énedre,
a biciklizni tanító, úszásedzésre kísérő,
beteg ágyamnál vigyázó Nagyszülőre.
Bár ruháidat az
enyészettől megóvni nem tudom,
Emlékedet a szívemben örökké őrizni fogom.
