Vége van.
Csak ülök a folyosón lévő padon, meredten bámulok magam elé, kezemben a telefon, hogy elmondjam a hírt, sikerült.
Egyszercsak odalép hozzám valaki, és azt kérdezi:
– Hogy szeretné átvenni? Személyesen bejön érte, vagy postán küldjük ki?
El sem jut az agyamig a kérdés. Mit szeretnék? Én csak el szeretnék innen menni.
Többheti fáradság, kialvatlanság, idegesség, szorongás…hirtelen 14 év kezdi nyomni az agyam, a vállaim, a mellkasom. Képek kezdenek peregni a szemem előtt: egy nagy zöld, méltóságteljes épület, az első római jog szeminárium, piros pulóverben ülök az első sorban, a felvételi pontszámok nyilvánosságra hozatalának estéje….
Egészen idáig azt gondoltam, hogy, ha még egyszer utoljára kijövök azon a marcona ajtón, és végre a kezemben fogom a tanulmányokat végleg lezáró bizonyítványt, akkor önfeledt és boldog leszek.
De nem vagyok az. Nem érzek elégedettséget, még kevésbé diadalt. Csak ülök itt, és hagyom, hogy elöntsön a múlt, hogy átfolyjon az agyamon a gyerekkori álom megvalósításáért vívott küzdelemtől a felnőtti lét okozta csalódásokig, minden. Hőn szeretett vágyak, méginkább illúziók, hamis képek, melyek így vagy úgy, de eljuttattak ide, erre a padra. Az, hogy itt ülhessek szakvizsgásként, egy idő után már becsületbeli üggyé vált nekem.
Fáradt vagyok.
De mi történt? Hirtelen sötét lett! Nem látok semmit, hol vagyok, mi ez?
Buszon ülök hazafelé, este tizenegy van. Potyognak a könnyeim. Felváltva önti el a testem a rémület és a düh attól a gondolattól, hogy mi vár rám, ha hazaérve leszállok a pályaudvaron. Hol dühös vagyok, hol félek. Ha arra gondolok, mit érezhet most, hogy félhet ő is, nem tudja mi történik vele, nem tudja, mi vár rá.
Aztán a következő snitt: másnap van. Egy épület előtt állunk, Anya remegve zokog mellettem. Én ütni is kész vagyok, ha kell. Az indulat olyan fokára hágott bennem, hogy szinte érzem, ahogy a csontjaim vassá kovácsolódnak, elég egy rossz szó a megfelelő személytől, és vége..
De félre kell ezt tenni, józannak kell maradni. Az érzékszerveim penge élesek, életben tartani, ami egyik napról a másikra szétzuhant, felemelni a padlóról, aki hirtelen odakerült és ott ragadt. Ez most a feladat.
Úgy érzem sikerül, de a lelkem 100 évesre öregedett ca. három hónap alatt.
Hirtelen éles hideget érzek a mellkasomban, ismét sötét van.
Egy orvosi rendelőben vagyunk Apával és a kutyával. Az orvos közli, hogy baj van. Egy hetünk van. Tán kettő.
Hirtelen elvesztem az egyensúlyom, nem hallottam jól, mit mondott?
Ez nem lehet. Egy másik orvos azt mondta, helyre lehet hozni.
Nem adom őt is, egyet már odaadtam, őt nem adom. Ő az enyém. Ártatlan, nem veheti el tőlem az élet őt is. Ő nem tehet semmiről.
Az orvos az orrom alá tolja a diagnózist igazoló leletet, és elmutogatja, mit és hogyan kell nézni, hogy megértsem. De nem akarom megérteni. Méginkább nem akarom elhinni, hogy ez itt és most megtörténik. Nem telt el fél év az előző megrázkódtatás óta, ilyen csúnya játékot nem űzhet senki, ez kegyetlen.
Két hét alatt elvesztettem. Éreztem és láttam, ahogy ő is küzd, élni akart, isten az atyám, igazán élni, velünk maradni, együtt sétálni, szeretve lenni és szeretetet adni. Meg akartam tartani a két kezemmel, de valahogy mindig kicsúszott, és hiába kaptam utána és próbáltam felemelni újra, egyre lejjebb és lejjebb csúszott, aztán ott volt az a pillanat, amikor már hiába nyúltam utána. Végleg kicsúszott a kezeim közül.
Sohasem láttam haláltusát eddig. Pedig viszonylag sokféle halált láttam már. Ez volt a legkegyetlenebb. Napról napra tehetetlenül néztem, hogyan fogy el az élet, míg aztán egy napon…
Utolsó nap. Kiülök egy vászonnal és a festékeimmel az erkélyre. Nem tudok festeni. Rajzolni sem tudok. Mindig is ügyetlen voltam ilyen téren. Most viszont, egy kisszéken ülve ecsettel a kezemben várom a halált. S mikor a „mű” elkészült, a szív végleg megállt.
Pár hónap telt csak el. Kavarog a fejem, nem tudom, mit és hogyan. Nem tudom, miért nem érzem, amiket „kellene”, és miért tör rám néha minden egyben, mikor nem várom.
A reptéren vagyok. Anya sír, Apa szomorú. Én is sírok. Hosszú ölelés, amiben minden benne van. Egy út vége, s egy másik reménybeli kezdete. Egy megtört élet, mely még javításra szorul, de itt vagyok, hogy segítsek, s egy fájdalmas veszteség, melyet kiheverni talán sosem lehet.
Nem nézek vissza, nem szabad. Csak megyek.
