Úgy 14 éves lehettem, mikor a családdal Harkány felé tartottunk, szokásunkhoz híven élénk vitákkal tarkított út volt ez is. Aztán a vita végén, pont, mikor „A nagy zöld épület” előtt haladtunk el Pécsen, apám kimondta azt a kulcsmondatot, amely azóta kíséri/kísérti végig az életem: „belőled jó jogász lenne, mert folyton vitatkozol”. Nem számított, hogy mi köze a jogászságnak a vitához, ezzel a mondattal gyakorlatilag évtizedekre megalapozta a jövőmet, elültetve fejemben egy célt, melyért én mindent, tényleg mindent megtettem, és feláldoztam. Minden egyéb készségemet, képességemet és érdeklődési körömet visszaszorítva csak arra helyeztem a fókuszt, hogy elérjem az áhított célt: ügyvéd legyek. S innentől nekem a „Zöld Épület” egyet jelentett a szentéllyel, ahova bekerülni dicsőség. (Persze, mint később kiderült, az a közgáz épülete volt…..a zöld épület mögött bújik ugyanis meg a jog. Beszédes tévedés…)
Hogy mennyire szerencsés egy életet rátenni egy olyan álomra, amely nem is igazán magadtól született meg benned, az más lapra tartozik – még mindig jobbnak tartom azonban ezt, mint az „apád is jogász, így neked is annak kell lenned” parancsot, ami szintén gyakori jogászok között. Hozzátéve, hogy akkori tulajdonságaim alapján teljes joggal hihettem, hogy remek jogász és ügyvéd lennék, hiszen szerettem a vitát, szerettem beszélni, és mindennél jobban szerettem az igazságot…(ma már azt mondanám gyerekkori önmagamnak, ha nem akarsz csalódni úgy zusammen mindenben, messziről kerüld el a jog világát.) Amit én ehhez az álomhoz hozzátettem, az a katonaság gondolata volt. Azt hiszem, bár butának tűnök majd ezzel a vallomással, de egye-fene…túlzottan sok J.A.G. Becsületbeli Ügyeket néztem anno, mert csak azért éltem, hogy jogász, hovatovább katonajogász legyek, és majd én is szép uniformisban mondjak záróbeszédeket a gyönyörű ódon tárgyalótermekben.
„Jóvan Judit, pihentessé’ ”– szisszennek itt fel sokan, tudom. Már én is tudok röhögni régi önmagamon, sőt, le is tudom írni, fel tudom vállalni, hogy igen b*meg, hülye voltam. Volt, mikor elég fájdalmas volt ez a felismerés.
Aztán évekkel később, az egyetemen, rögtön az első római jogi szemináriumon elvették a bilit a kezem alól. A csalódások sora ezzel kezdetét is vette, s mikor 32 évesen kifacsarva, reményvesztetten, lélekben megöregedve, egzisztenciálisan csődközelben, egészségileg romokban felteszed magadnak a kérdést, egyre többször, hogy ez az egész, ez az egész cécó, lemondás, áldozat vajon megérte-e? Mert nem azt hozta, amit vártál. Sőt. (megjegyzés: pláne egy olyan országban, ahol az érvényesülés kulcsa a ki kit ismer, ki kinek a barátnője, nem pedig a mit tudsz kérdés – tisztelet a kivételnek, mert vannak, tudom.)
S akkor eljön az összegzések ideje.
Végülis, arra jutottam, hogy így, vagy úgy, de elértem az álmom, úgy, ahogy, fogjuk rá…Mondjuk inkább úgy, kihoztam a helyzetből, a saját személyes helyzetemből és lehetőségeimből a legtöbbet, hiszen katona-jogászi feladatot végeztem, ott voltam, ahol akartam. Tehát, ha úgy veszem, és jobb napjaimon úgy szoktam, kipipálhatom az egyik álmom, megvalósítottam, úgy, ahogy. Elérkezett az idő, hogy hangosan is kimondjam, cselekvésekkel is alátámasztva: „rendben, ebben az álomban nincs több, kimaxoltam, és már nem tesz boldoggá” (ha boldoggá tett valaha is, hiszen az álom egy dolog, a valóság pedig egy teljesen másik).
S most itt vagyok. Itt ülök a Bardufossba tartó gépen, mellyel hamarosan megérkezem a télbe és a sötétbe. A farmról, mely Norvégia déli részén helyezkedett el, észak felé vettem az irányt, hogy megvalósítsam egy újabb gyerekkori álmomat, egy sokkal mélyebb és tisztább álmot: megismerjem a szánhajtás világát.
Elérkeztem utazásom általam gondolt csúcspontjához, amit a legjobban vártam. Szánhúzó kutyákkal együtt dolgozni. Erről olvastam kiskoromban, erről kérdezősködtem már milliószor embereknél, akiknek ez nem álom többé, hanem valóság. És most itt vagyok a kapujában.
A torkomban dobog a szívem, rosszul vagyok.
Kinézek a repülőgép ablakán, mindent hó borít, a lemenő nap rózsaszínre festi a felhőket mellettem.
Vajon bírni fogom? Sokan figyelmeztettek, hogy ez a világ nem olyan, mint a magazinokban lévő képek. Nem romantikus vakáció a kutyákkal. Ez bizony sokszor embert próbáló, kőkemény munka, és nincs pihenő. Hideg van, rengeteg hó, és sötét. Az elszigeteltség pedig meg fogja kérdezni az agyat és a lelket.
Hirtelen megrohantak a kétségek, mélázni azonban sajnos nem volt már időm. Megérkeztem.
Vendéglátóm, úton a farm felé ismerteti, milyen feladatok is lesznek. 31 kutyára kell gondot viselni, ebből 7 kölyök, pár hetesek, 3 sérült/öreg kutya, a többi aktív. Ha turisták jönnek, akkor pedig túrát vezetni nekik. Huhhh…
Ha netán valaki már belehuppant volna az idill kényelmes és meleg karosszékébe egy pohár forró kakaóval, még ne tegye….ez a történet még nem Az a történet.
Ugyanis jött a mondat. Az a bizonyos, aminek hallatán majdnem megállítottam a kocsit.
Ahogy tartottunk az ’ojjektum’ felé, mit ad isten, kiderült, hogy vendéglátóm IS ‘ádéhádéval’ küzd. Itt merült fel először bennem a gondolat, hogy vajon Norvégia az ADHD-sok hazája-e. Az előző helyemen is volt belőlük bőven. Ahova lépek, ADHD terem, vagy mi?
A „bácsi”, mintegy előre felkészítve paraszt stílusára, közölte, hogy ha esetleg magasabb hangon beszélne – értsd: ordítana – , akkor az nem miattam lesz ááá, hanem mert beteg.
Háttkösssszi b*meg. Tehát most gyakorlatilag előre felmentetted magad a bunkóságod következményei alól, nicht wahr? Én meg sorozatgyilkos vagyok, szóval, ha esetleg megölnélek bocsi, nem is én voltam, hanem a hang a fejemben…
Betegségnek mondani a bunkóságot, mióta divat ez? ….Bocsánat minden ‘ádéhádés’ ismerőstől, tisztában vagyok vele, hogy ez valóban manapság már betegség, de akkor már olyan tapasztalatokat gyűjtöttem az ebben és még ki tudja mi másban szenvedő emberektől, amiket nem írhatok meg, de volt itt minden, nem csak játék és mese volt az elmúlt időszak: eltorlaszolt ajtó, mert féltem, hogy éjszaka rámtörnek egy késsel, ésatöbbi finomságok tarkították az amúgy éjszaki fénnyel övezett utamat.
Mellesleg…ha ez a betegség gyakori errefelé, akkor nem kellett volna csak úgy, jófejségből finoman megemlíteni, hogy tudjál róla, mielőtt elindulsz elbújni a világ elől..? Vannak olyan információk, amikre az embernek szüksége van a helyes döntés meghozatalához…Ilyennek minősíteném ‘pölö’ azt is, hogy bár egy pár keres segítséget, de abból a nő otthon van három napot egy hónapban…
Nem a kutyák miatt voltam onnantól kezdve izgatott, hanem attól, hogy egy maga által is bevallott paréjjal leszek összezárva, egyedül, mert, mint ahogy fent utaltam rá, kiderült, hogy a párja havonta három napokat van otthon. Hurrá…A legközelebbi ember pedig 20 km-re volt. Naggggyon jó. Jól indul…
De, pánikra semmi ok, gondoltam. Állítólag rajtam kívül jön még egy önkéntes, majd vele lecimbizek, és jó lesz. Plusz infó, hogy pasi, tehát ki tudja, lehet, hogy a sokak által történetembe vízionált „cinderella story” most tényleg velem is megtörténik, és aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Már szinte én is elhittem.
Kb. olyan érzés volt, mint mikor egyszer a budapesti buszra várva odalépett hozzám egy hölgy, aki „megkért”, hogy ugyanmár a fia elém jön a Népligetbe, adjam már oda neki a lakáskulcsát, elfelejtette felvinni. Hát mondom, jó. Nyilván, mint minden nő…azért adtam 1% esélyt neki, hogy majd álmaim férfija jön a kulcsért, és így ismerkedünk mi össze stb…
A kulcsért egy lecsúszott alkoholista jött kigombolt nájlon ingben.
Két nap múlva pedig megérkezett Bardufossba a másik önkéntes.
Nemhogy „cinderella story” nem lett belőle, de egy nap alatt kiderült, hogy csávókám nagyobb ‘ádéhádés’, mint az aktuális főhős.
Azért ez már nem lecke az élettől, hanem egészen konkrétan kibaszás.
Szóval adott egy mindig mogorva arrogáns és egy folyamatosan pörgő, szétszórt, mint utóbb kiderült őrült faszi….és én.
A hegyen.
Isten – ha hinnék benne – vicces kedvében volt, mikor az én sorsomat pöndörítette pergamenre.
Így indult hát doghandler karrierem.
Hogy milyenek voltak a mindennapok az Adams Familyvel? A következő posztban kiderül.
U.I.: Azért adózzunk egy mondatban ennek a kis felfedezésemnek: a norvég elköszönés a „hadde”, amit, nem ritkán kétszer mondanak egymás után, így: „hadde hadde”. Ha gyorsan mondjuk egymás után, mi jön ki? Na mi?
„Ádeháde”……
(Ezúton szeretném nyomatékosítani, hogy elismerem az ADHD betegséget, és azt, hogy komolyan kell venni, viszont azt nem, hogy erre hivatkozással nem kell megfelelően viselkedni. Az itt leírtak szubjektív tapasztalataim, így semmiféle érdemi vitába nem kívánok bocsájtkozni az ADHD kapcsán.)
