“Vidd el Anyát egy útra”

Tavaly kezdődött az egész. Aznap, mikor Anyát a hajó indulása előtt húsz perccel elrángattam „A pulóvertől”, amit – a külvilágot teljes mértékben kizárva – bőszen szemlézett a Marine Grande bazársorán. Vérbe forgó szemekkel mondott búcsút annak a ruhadarabnak, melyre mérhetetlen „igényességgel” és „egyediséggel” volt ráhímezve a „Capri” felirat.

Gyakorlatilag az óta a nap óta éltem bűntudattal az életem. Mondtam neki, hogy majd itthon veszek egyet és ráhímeztetem a Capri szót, senki nem fogja megtudni, honnan való, de ez természetesen nem lehetett opció számára. Kínomban próbáltam számítógép guru barátnőm segítségével végig pásztázni az internetet, hátha tudnék online is rendelni egyet. Nyilván egy rohadt Capri feliratú pulóver sem volt a neten. Így hát, más választásom nem lévén, gondoltam egy merészet: jövőre visszamegyünk azért a nyamvadék pulóverért….

Így esett, hogy egyszer csak a Nápolyból Caprira tartó szárnyashajón ültünk ismét, immár csak ketten, Anya és Lánya, és vártuk, hogy végre újra Capri szigetén, a pulóverek hazájában legyünk.

Anyám arcán, mióta leszálltunk a hajóról és megérintettük a lábunkkal Capri földjét, földöntúli boldogság ült. Na nem a sziget hatotta így meg, még mielőtt bárki is könnybe lábadt szemmel képzelné maga elé a jelenetet, mikor is meglátja Capri, az egyik leggyönyörűbb sziget látképét oly hosszú várakozás után. Nem. A hajóról leszállva Anyám csak a Pulóverek Mekkáját látta maga előtt. Mikor már látszódott a tavalyról oly ismerős bazársor, megállt a mólón, szemében olyan elszántsággal, mint mikor a sas készül lecsapni kiszemelt áldozatára, majd hirtelen rohamtempóra kapcsolva gurult végig a kikötő betonján, cirkáló üzemmódba vetve be magát a pulóverek közé. Néha próbáltam a tempót tartva hátulról beszúrni egy „de előbb foglaljuk el a szállást, és majd utána visszajövünk”-öt, pulóver okozta süketségben szenvedőknek ez haszontalan….Jó, végülis, gondoltam, túlleszünk rajta, megveszi, aztán a többi nap már békében, nyugodtságban telhet, bazársor nélkül. És akkor jött az első sokk: nem emlékezett rá, melyiket nézte ki tavaly. Mikor rájött, hogy gyakorlatilag többezernyi féle- fajta „Capri” feliratos pulcsit árulnak, a boldog elszántság helyét átvette a tétova kétségbeesés, „most mi lesz” kérdéssel a szemében. Anyám viszonylag professzionális szintre fejlesztette a kétségbeeső tekintetet, így tudtam, hogy innentől kezdve nagyjából az egész út a tavalyi pulóver megtalálásáról fog szólni. Viszont így időt nyertem, mivel aznapra feladta a küzdelmet, így nagy nehezen felkászálódtunk a helyi járatként működő, busznak nevezett dobozra, hogy végre elfoglalhassuk a szállást. Mondanom sem kell, Anyát egy időre elvesztettem. Egyetemi matekpéldán nem agyalnak annyit, mint azon, hogyan is nézhetett ki a tavalyi pulóver, melyik bazáros boltban is lehetett.

A harmadik napon aztán felragyogott a szerencsecsillagom. MEGTALÁLTA! Gyorsan felkapta, jó a méret, nagyszerű, megkönnyeztem a pillanatot, és megvette! Huuuhhh, vége. Mission completed, gondoltam. Diadalittasan vonultunk végig a tranzakció után a bazársori élénkzöld nájlonzacsiban lapuló pulcsival Capri leggazdagabb sétálóutcáján. Nem mondom, a nyolcadik Gucci és Dolce bolt egymásután sorjázó luxusa arra késztetett, hogy egyre kevésbé feltűnően lóbáljam a számunkra kincset rejtő zöld zacsit. Végigérve az utcán, ahol tényleg Glamour címlapról kikacsintó emberek glosszáltak, kéthavi fizut érő ruháikban (nyilván nem az én havi fixemmel mérve), már olyan szinten volt kisebbségérzésem – nekem, Anyámnak nyilván nem, őt az ilyen sose tudta megérinteni -, hogy visszaérve a szállásra muszáj volt némi fricskával kiegyenlítenem apróra zsugorodó önbizalmam.…így lett a zöld nájlonból „guccsi” táska.

Minden csoda három napig tart, sajnos ez a mi pulóverünk esetében csak estig tartott, mikor is Anyának bevillant: …… ez nem az.

Összetörve ültem a széken. Tudtam, másnap új hadjárat indul.

Kora reggel már Rodin Gondolkodó pózában gubbasztottunk mindketten a tengerparton. Én azon filóztam, milyen hideg is lehet a víz, Anya pedig feszt próbálta előhívni a tavalyi pulcsi képét. (Mielőtt bárki hülyének néz, a mi családunk már csak ilyen ruhaőrült, méltán foglalkoztunk vele 22 évig). Aztán egyszer csak Anya felkiáltott…”aztakurva milyen jó pulcsija vaaan a csajnak, azt nézd meg”. Hirtelen nem is tudtam hol vagyok, aztán szemeim azonnal felcsillantak: megvan az új prototípus, hála az égnek, nem megyünk haza csalódottan, nem kell jövőre újabb utat szerveznem. Felismerve a helyzet nyújtotta előnyöket, erős győzködésbe kezdtem, hogy ez a pulcsi sokkal, de sokkal szebb, mint a tavalyi, és mivel nem most kezdtem a szakmát, hatott. Elindultunk megkeresni ezt a puleszt (is). Hál isten, hamar megvolt. Megvette.

A második zöld zacsi boldog lóbálása közben ismét szótlanná vált, ami egyet jelentett azzal, hogy agyal. Félve kérdeztem, mi a gond. „A parton látott pulóveren más színű volt a hímzés”…..

Azért itt már minden jóérzésű ember eltol egy „aztakurvaéletbasszameget”. Nyilván toltam az igét, hogy dehogy volt más, csak rosszul emlékszel, nagyon szép ez – és hát, hogy elaltassam végleg, bedobtam a jolly-t….: a tavalyinál sokkal szebb ez, amit most vettél. Megnyugodott, arcára újra boldog elégedettség ült.

Nagyjából két percig, mert a kikötő másik felére érve nyilvánvaló murphy módon megtaláltuk azt a pulóvert – mondanom sem kell, duplájáért -, ami a parti lányon volt.

Így esett, hogy végül három pulóverrel tértünk haza.

Azonban ez a túra nem csak a pulóverekről szólt.

Örömet okozni annak az embernek, aki minden helyzetben támogat, ott van, mikor nagy szükségem van valakire, aki tartja a lelket bennem, mikor semmi sem sikerül, és örül a sikereimnek, mégha egyelőre kicsik is azok. Látni az arcán a boldogságot, hogy láthatja még egyszer álmai helyét, amiből tavaly a rossz idő miatt kicsit kiábrándult. Megismerni jobban az Anyámat, akit végre nem, mint feleséget, nem csak, mint Anyát, hanem, mint Nőt, mint barátnőt is megismerhettem.

Hat nap csak mi ketten, három pulcsival, sok élménnyel, még több egymásról való tapasztalattal. Talán ez az út tudatosította Anyában, hogy felnőttem. Hogy bennem milyen élmények születtek, az legyen az én titkom, de bátran mondhatom, más síkra helyeződött a kapcsolatunk, minőségibb lett, Anya és Lányaként mentünk, két felnőtt nőként érkeztünk. Szükségünk volt rá.

A konklúzió pedig? Lehet könyveket olvasni az emberi kapcsolatokról, szülő-gyerek viszonyról, de sosem lesz annyira hatékony, mint mikor közösen éltek át valami különleges élményt, amely egy életre szól.

Pulóvert mindenkinek!

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé.

Follow by Email
Facebook
Facebook
YouTube
Instagram