„Búcsúzni könnyű, de feledni nehéz….”

sdr

Csak álltam ott. Álltam nagypapám régen szőlőtőkékkel teli, ma már kopár kertjében, és próbáltam elfogadni, hogy utoljára állok azon az udvaron. Ott, ahol gyerekkoromban borsót szedtünk, ástunk, szüreteltünk almát, szilvát, meggyet és szőlőt, disznót vágtunk, csirkét tartottunk, ahol játszottunk a bátyóval, miközben a Papa vigyázott ránk.

Most már nem jöhetek ide többet. Nem jöhetek a kutyával gyönyörködni a kilátásban, mely az erkélyről látszik. Nem jöhetek élvezni a csendet, a nyugalmat, amit áraszt magából Ezerjó…

Mióta a Papa nincs, gyakorlatilag, ha akartam, csak az enyém volt a telek. Bármikor lemehettem, hiszen itt van egy utcával lejjebb, elmélkedhettem az élet nagy dolgain, az én nagy dolgaimon, sírhattam, ha épp azt kellett, és egyedül lehettem, amikor arra volt szükségem. Ez a hely olyan volt nekem, mint a Papa. De ő már nincs lassan három éve.

Most pedig idegenek megveszik ezt a házat. Megveszik azt a helyet, amiben a Papa leélte az egész életét, és amiben Apám felnőtt. Már nem lesz a családunké az a ház, ami előtt a bátyám és én biciklizni tanultunk, miközben a Papa a kerítésen lógva biztatott. Ahol disznóvágás előtti nap már ott aludtunk, hogy reggel felébredve a ’Találd meg Waldót’ tévés mesével kezdjük a napot, miközben a Mama finom reggelit hozott. Ahol nyári szünetben a délutáni kötelező csendes pihenő előtt a Papa régi-régi, ma már tán csak antikváriumokban kapható mesekönyvekből olvasott nekünk mesét. S ahol sohasem unatkoztunk (na jó, talán így visszatekintve mondom csak ezt, akkor biztos unalmas volt mindig ott lógni), malmoztunk, sakkoztunk, társasoztunk. A Papa nagy játékos volt, volt ott minden, társasjáték, magyar kártya, te jó ég, mennyit ‘szarosoztunk’, meg ‘heteseztünk’… S ha épp nem játszottunk, bunkert építettünk a kanapén lévő nagy párnákból. De jó is volt. Bekuckóztam, és akkor azt hittem, a Papa nem lát. Ő pedig jó nagyszülőként meghagyott ebben a hitben. A ház előtt lévő két meggyfa vaskos ágain pedig csak másztunk egyre feljebb és feljebb, míg már nem volt hova lépni, és ettük a meggyet, közben néztük az utcában elhaladó autókat.

S most mindezt, a gyerekkorom egy jelentős szeletének helyszínét egy pár nap alatt kiürítettük. Vittük, ami kell, otthagytuk, ami nem. Szelektáltunk emlékek közt, mi az, ami több, mint aminek látszik, s mi az, ami csak egy tárgy. Apuék csak dobozoltak, és dobozolnak. Bele gondolni is fáj, mit érezhet most Apám, hiszen az utolsó gyökerét, az utolsó köldökzsinórt is elvágni készül, amely a gyerekkorához, az apjához és anyjához kötötte, s köti a mai napig. Komor arccal teszi a dolgát, ő nem áll meg egy pillanatra sem, túl akar lenni rajta, túl sok az emlék, túl sok még a kötődés, túl nagy a veszteség és a fájdalom.

Egy korszak most lezárul. Ez azonban nem veheti el tőlem az emlékeimet, azok ugyanis nem eladók, azok az énem részét képezik. Tőlük lettem az, aki ma vagyok. Ezerjó nekem mindig Nagypapám háza lesz, mindig a mi családunké marad. Ismerem a kert végében lévő öreg szilvafát, az azt követő barackfákat, a ribizlibokrot. Ha ránézek most a kertre, nem a nagy kopárságot látom, hanem a szőlőtőkéket, melyek a jobb oldalon sorjáztak, egy-kettő sorban borsó, hagyma, fokhagyma, és, ha Papa rossz vetőmagot vett, néha még cukkini is volt, uborka helyett. Saláta, eper, bab, tök… Hol vannak már ezek.

De az életnek ez a természetes rendje. Ami elmúlt, egy idő után helyet ad az újnak, ha hagyjuk. Elengedni, aminek mennie kell, és beengedni, ami jönni akar. Ez most a feladat.

Nem mondom, hogy nem fáj. Még meg is könnyezem. A kert végében állva megnézem magamnak jól még egyszer ezt a házat, vastag ecsettel vésem agyamba ezt a sárga-zöld csodát minden fájával, bokrával együtt. Még egyszer teleszívom a tüdőmet a múlt levegőjével, hogy aztán szépen lassan kilélegezve elengedjem azt.

A kapun kilépve, visszanézve már csak egy kívánságom maradt, bár tudom, ez most nem teljesülhet: bárcsak elköszönhetne ettől a háztól, élete e szakaszától Ő is…bárcsak érezné most, amit én érzek, láthatná, amit én látok, s hallhatná, amit én hallok.

Itt, az idő. Szia Papa, szia Mama. Szia ház, sziasztok fák, bokrok, virágok. Ég veletek! Megyek, mert dolgom van a világban, s bár már idegen név áll a tulajdoni lapon, az átélt élményeket én soha nem adom.

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé.

Follow by Email
Facebook
Facebook
YouTube
Instagram