Keresek egy férfit, kit álmomban láttam,
Átsétált a vásznon, közben meg-megállt,
Átható tekintetével nézte lelkem testemen át.
Amit tudok róla, nem adat- s külcsínhalom.
Érzések pusztán, mik megmaradtak.
Érzem, ahogy a rajtam lévő plusz kilókra fittyet hányva a szemem súgta csodákat kutatja.
Érzem, nem az jár a fejében, hogyan és mit tudna kapni Belőlem,
Azon tűnődik, mit és hogyan tudna adni Nekem.
Érzem, hogy lát, nem csak néz üveges szemmel.
Látja lelkem legrejtettebb zugát, s bátran tűri agyam kavalkádját.
Érzem és tudom: ő nem hisz a „van mááásik”- ban.
Neki nem pótlék vagyok, aki csak néha jó, ha kéznél van.
Szemeivel azt üzeni: kellesz nekem.
Kellesz így, aprón, telten, nagyszájúan, szomorúan vidáman, okosan és agyalósan.
Azt üzeni: értelek.
Értem és tisztelem az életed.
Ezt a Férfit keresem.
S ha majd a vásznon túl is Rá lelek egyszer,
Átható tekintetét felismerem, tudom.
S akkor ott leszünk egymásnak Ő és Én,
Mert akkor már tényleg nem kell más: nekem Ő, Neki pedig én.
