A legboldogabb 65. születésnapot Neked, amit csak innen a távolból kívánhatok!
Ismerve Téged, rettegve vártad ezt a napot. Biztos vagyok benne, sőt, hát tudom is, hogy Anyát már hónapokkal ezelőtt az őrületbe kergetted a fejedben kóválygó sötét jövőképek kivetített halmazával, az örökös sopánkodással – „mi lesz, ha nyugdíjba megyek, ha én leállok, nekem végem van”… -, a bizonytalan jövőtől, a gyerekeid problémáitól, az öregedéstől való félelem által összegubancolódott lelki világoddal.
Tudom, hogy ma felkelvén reggel félálomban elmerengtél az életeden, ahogy általában mindig is szoktál. Azon, hogy milyen gyorsan eljött ez a nap, a hibáidon, a kudarcaidon, a csalódásaidon, a gyerekeid életútján, végig vetted magadban szép csendben a veszteségeidet, majd lefelé csempülő, már-már „vénségedre” egyre inkább sírásra hajló szájjal görcsösen kezdted el simogatni a szerencsehozó, fából készült elefánt általad már fényesre dörzsölt fejét.
Mikor otthon voltam, mindig kinevettem e szokásodat, hiszen távol állt Tőled bármiféle hitrendszer. Csak a saját magad által kreált elméletekhez tartottad mindig is magad, de azokhoz nagyon, így furcsa volt látni, hogy reggelente fohásznak is beillő gondolatokat közvetítettél e kis elefánt felé.
Tudod Apa, sokszor bántottuk, és bántjuk egymást, hiszen két dudás egy csárdában ugye köztudottan nem fér meg, mégis most, mikor írok Neked, többezer kilométerre Tőled, potyognak a könnyeim, mert ezen a napon, amelyik tudom, hogy nehéz Neked, nem lehetek ott Veled.
Akárhányszor is bántottál és bántottalak, hogy a Te szavaiddal éljek, Te mindig is az apám leszel, és én mindig is a lányod leszek.
S mivel ismerem minden gondolati porcikádat, hitrendszeredet, negatív attitűdödet, nagyon is tudom, hogy ez nem egy vidám nap Neked.
Mert nem tudod elfogadni az öregedést.
Valahogy te mindennek a negatív oldalát láttad mindig is, így az öregedésben is csak a közeledő véget látod, mást nem.
Ha ma ott lennék, próbálnám sulykolni beléd, hogy ha valaki tisztességgel és egészségben megöregszik, az jó dolog, az valami nagyszerű, hiszen nem mindenki ilyen szerencsés, nem mindenkinek adatik ez meg. Te pedig erre csípőből visszalőnél, hogy „jaj, hagyjuk ezt már, ha én kiesem, működőképtelennél válik a család, és egyébként is, egyikőtök jövője sincs biztonságban, mert a tesóddal ez van, veled meg ez. Nem vagytok az utatokon.” …
De nem vagyok ott. Mert az utamat keresem éppen…
Tudom, hogy ez a nap nehéz Neked. A nyugdíjazás számodra egyet jelent a „már nem vagy értékes” gondolattal, mondhat Neked bárki bármit, „fixa ideád” ez. Pedig milyen jó lenne, ha az öregedés azt üzenné Neked, hogy az élet rendje a következő állomásához érkezett, most ismét élvezheted az életed.
Persze, igen, tudom, hogyne tudnám. Hogyan is élvezhetnéd, mikor mi, a gyerekeid nem vagyunk biztonságban. Nincs (még) családunk, bár az egyikünk már elindult az útján, nincs unoka, nincs új, nincs miért lelkesedni, csak a problémák hada.
Legalábbis Te ezt látod.
Megértem, hogyne érteném.
Valahogy különösen vonzódsz a negatívhoz. S valahogy ez az egész örvénylik, kering Benned. De már elfogadtam. Néha nehéz az örvény magával rántó erejével megbirkózni, de sokszor kikecmeregtem valahogy, mely által erősebbé és értékesebbé váltam, mint addig voltam. Nem mondom, hogy nem lenne egyszerűbb, ha a belőled áradó sok pozitív kavarta hurrikán repítene magasba. Ám most már így is jó. Van mélységem. S ez mindennél többet ér. Az érzelmek mély átélését Tőled örököltem, amit persze be nem vallanál, hiszen kemény vagy, mint a vídia.
Láttalak azonban sírni. Elfordultál, sőt, elmentél, hogy ne lássam. Hogy ne lássam az apámat gyengének. S láttalak megrendűlten, iszonyatos teher alatt a poklok poklát átélve tehetetlenül vergődni, kínlódni magaddal, s a szituáció okozta őrülettel. S láttalak mélységesen szomorúan, ahogy a kórházból egy zsákkal a kezedben ballagtál kifelé.
Azokat az érzelmeket, melyeket Te akkor éreztél…éreztem én is, a te szűrődön keresztül. S bár húsba vágó élmény volt Téged, a sziklaszilárd, hideg, érzelemmentesnek gondolt embert így látni, mégis…minden egyes ilyen alkalomkor megértettem valamit belőled. Minden egyes pillanatban, mikor érzelmet mutattál egy-egy veszteségnél, közelebb kerültem hozzád, s ezzel önmagamhoz. S tudod, ahogy öregedtél, úgy váltál egyre inkább érzelmesebbé.
Mert valójában ez vagy Te. Csak a beléd nevelt hamis elvek miatt nem mutattad magad.
Így sokan, mint ahogy éveken keresztül én is, csak az érdes, karcos felszínt látták, tapasztalták belőled. Nem hibáztatom ezért őket, nekem is több év kellett, mire fel tudtam fejteni a felszín alatt rejlő értékeket.
Apukám!
Ne legyél ma szomorú!
Bár nem tudok most otthon lenni, s igen, van még gond bőven a polcon, ami keserédessé teheti a nyugdíjas éveidet. Ha hagyod..
Ne hagyd el magad!
S most, miután elolvastad, letörölgetted a könnyeket az arcodról, számolom a perceket, mikor csörren meg a telefonom. Mert biztosan tudom, hogy fel fogsz hívni, hogy elmondd: a „fasznak írok ilyeneket, nem kell mindenkinek tudnia rólunk”.
De kell!
Mert bár nem gondoltam mindig így, elég „öreg” vagyok már ahhoz, hogy elmondjam Neked:
Te vagy a legjobb Apa, akit csak kívánhatok magamnak, mert mindig ott vagy, ha szükségünk van Rád, feláldoztad mindenedet, csak, hogy nekünk jó legyen, s minden csatánk ellenére, én általad váltam azzá a felnőtté, aki most vagyok.
S én szeretek az lenni, aki most vagyok!
Apuci!
Nyugoggyá’ le, attól megnyugszol!
Most Te jössz! Eddig mi voltunk a fontosak, de itt az ideje, hogy Te legyél a fontos! Akármilyen gondunk van is vagy lesz is az életben, felnőttek vagyunk, nekünk kell azt megoldani.
Neked egy dolgod van innentől kezdve: élvezni az életet, élvezni, amid van!
Mert megérdemled!
Nagyon Boldog Születésnapot Apa!
Nagyon Szeretlek Téged!
